HAZÁM

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!

- József Attila - 1937. május

"A pártok közötti harc sokkal nagyobb bajt hozott, és hoz a nép számára, mint a háború, az éhínség, a dögvész vagy bármely más istencsapás." (Titus Livius)

Előszó

A pártok működésére alapozott képviseleti demokráciát eredendően a társadalmi béke, mint első számú közjó biztosításának az igénye hozhatta létre.
A társadalmi egyenlőtlenség azonos szintjén lévő egyének autentikus képviselőiként megjelenő pártok a politika színpadára lépve a szó fegyverével folytatták a korábbi fegyveres harcot a képviseltek érdekeinek érvényesítéséért, az állam - mint legfőbb érdekérvényesítő szervezet - feletti rendelkezési jog megszerzéséért.


1.- A cél

Minden párt működésének elsődleges célja - legyen az bármilyen érdek mellett szervezett is – a politikai döntési jognak, a legfőbb társadalmi hatalomnak a megszerzése és megtartása.
Ez a hatalom biztosíthatja ugyanis - a társadalmi erőforrások működési feltételeinek alakításán keresztül - a képviselt érdekek és értékrendek érvényesülését a társadalmi viszonyok és folyamatok egészére vonatkozóan.
Az olyan érdekérvényesítő szervezet, amelyik létrejöttével és működésével nem ennek a hatalomnak a megszerzését és megtartását jelöli meg céljaként az nem nevezhető pártnak.

A hatalmat birtokló párt tevékenységét minden esetben - az eszmei és politikai kinyilatkoztatásoktól teljesen függetlenül - azon erőforrás-csoportok tulajdonosainak érdekei vezérlik, mely csoportok a párt létezését, a hatalom megszerzését és megtartását biztosítani képesek. A múlt és a jelen politikai folyamatait szemlélve jól látható, hogy a pártok, mint eredendően részérdekek megjelenítői a programjaikat csak más pártok programjainak ellenében, a más pártok által képviselt - vagy pártok létrehozására és fenntartására képtelen - érdekcsoportok érdekeinek sérülésével tudják, és akarják megvalósítani.

Az érdekeiket párt, vagy pártok létrehozásával és működtetésével megjeleníteni képtelen érdekcsoportok a politikától, mint döntési folyamattól elszigetelődnek. Ezeknek az érdekcsoportoknak a tagjai az állammal - valójában a politikai döntéshozók által kedvezményezett érdekcsoportok tagjaival szemben is - egy alávetett helyzetbe, a kiszolgáltatottság állapotába kerülnek.

Ez a kényszerű alávetettség és kiszolgáltatottság - mely állapot a demokrácia alapvető elveivel szembeni, teljességgel ellentétes helyzet - a ma létező demokráciák mindegyikére jellemző, függetlenül attól, hogy a hatalom birtokosai ezt elismerik, vagy sem, és függetlenül attól, hogy ez az alávetettség és kiszolgáltatottság az érintettekben tudatosul, avagy sem.


2.- A módszer

A pártoknak (a részeknek) a hatalom birtoklásáért folytatott küzdelme, a politikai harc folyamatosan újratermeli a győztesek és vesztesek, a kirekesztettek és alávetettek táborát.

Így az „eredeti szándéktól” eltérően a pártok működésére alapozott képviseleti demokrácia a társadalmi békétlenség hordozójává vált, s a harcot - mint az egyéni és csoport érdekek érvényesítésének módját - a társadalom elfogadott, mi több intézményesített programjává emelte.

Ez a harc csúcsosodott ki a múlt század nagy társadalmi katasztrófáiban: a kommunizmus elhibázott kísérletében és a fasizmusban, a világháborúkban, a nyílt diktatúrák és a helyi háborúk sokaságában, a társadalmi egyenlőtlenségek egyre gyorsuló növekedésében, s a természeti környezet felbecsülhetetlen mértékű pusztulásában.
A huszadik század történelme sajnálatos módon igazolja Titus Livius megállapítását és jóslatát. „A pártok közötti harc sokkal nagyobb bajt hozott és hoz a nép számára, mint a háború, az éhínség a dögvész vagy bármely más istencsapás.”

A gondolkodó ember számára az elmúlt század történéseinek talán van két tanulsága. Az egymás ellen vívott harc, és az anyagi világ alapvető törvényeit figyelmen kívül hagyó társadalmi folyamatok csak az emberi társadalom vereségével, és megsemmisülésével végződhetnek.

Megválaszolandó kérdés, hogy ez a harc kiiktatható-e a társadalmi kapcsolatokból, „átprogramozható-e” a társadalom oly módon, hogy a harc a közcélt szolgáló versennyé szelídüljön?


3.- Az eredmény

A társadalom alrendszereiként megjelenő pártok a rendszer egészének tekintetében egyértelműen antidemokratikus képződményeknek tekinthetők, és mint ilyenek kivétel nélkül magukban hordozzák egy nyílt vagy rejtett diktatúra csíráját.

Ez a csíra a politikai hatalom birtokában hatalmas lombkoronájú fává terebélyesedhet, ami egyesek számára kellemes árnyékot biztosít, másokat viszont elzár a létezés és fejlődés alapját jelentő napfénytől.

Általánosan ismert gyakorlat, hogy a pártok vezető szervei - a pártelitet alkotó egyének csoportja - a hatalmi intézmények birtokba vételét követően nem csak választóiktól (a választóknak tett ígéretektől), de magának a pártnak a tagságától is eltávolodik, és egy nehezen, vagy egyáltalán nem kontrollálható független döntési központtá alakul át. A társadalom megújuló válságai, és a hatalomból kirekesztett érdekcsoportokat képviselő úgynevezett ellenzéki pártok ugyancsak részérdekeket érvényesíteni akaró destruktív magatartása - hiszen ezeknek a pártoknak is a hatalom megszerzése az elsődleges célja, és nem a közjót szolgáló megoldások keresése - ennek a független döntési központnak, és a politikai döntéseknek egyre nagyobb centralizálódását, s végül „egy kézbe” kerülését vonja maga után.

Az így függetlenné, ellenőrizhetetlenné, hiteltelenné (diktatórikussá) és sokak számára elfogadhatatlanná vált döntési központ, és az annak irányításával működő állam a társadalmi közjónak nemhogy a társadalom tagjainak cselekvő részvételével történő megvalósítására, de a közcélnak a társadalom jövőképeként történő megfogalmazására sem lehet alkalmas.


4. Összegzés

A múlt és a jelen tapasztalatai, a vitathatatlan történelmi tények számomra egyértelműen bizonyítják, hogy a pártok közvetítésével megvalósuló képviseleti demokráciák intézményesített keretei között a világ legkülönbözőbb térségeiben felhalmozódott lokális problémák egyre kevésbé kezelhetők és valójában megoldhatatlanok.

Úgy gondolom, hogy a mára kialakult és intézményesített keretek (a politikai képviselet módja, és a politikai döntési mechanizmusok), váltak az egyes társadalmak és azok eredőjeként a globális emberi társadalom fennmaradását biztosítani képes progresszív értékrendek és egyének érvényesülésének, végső soron a közcélt szolgálni képes racionális és morális emberi cselekvésnek a legfőbb akadályává.

Ezeknek az idejét múlt és a fejlődés gátjává vált kereteknek a megváltoztatása ma már több mint időszerű!

petibatya (egy demosztokrata)

Ha Platónt követve csőcseléknek tekintjük a demokráciákban politikai elitként emlegetett egyének csoportját, akkor az e csoport által irányított, és a hatalom eszközeivel a saját képére formált társadalmat joggal nevezhetjük a csőcselék társadalmának.

Alapvetés
„A demokrácia a csőcselék uralma” (Platón)

A bevezetőben megfogalmazott feltételezés helyességének eldöntéséhez a csőcselék értelmezésének két változatát ajánlom megismerésre a tisztelt olvasó számára.

1. A csőcselék általános értelmezése

„a nép legalsó osztálya, műveltség nélkül s az iránta való tisztelet híján; jellemzi alacsony gondolkodásmódja.” (forrás: Kislexikon)

- Az „alacsony gondolkodásmód” Igen, ez jellemző. Vagy a gondolkodás hiánya, esetleg annak teljes mellőzése. Ez a politikai döntések meghozatalánál nem pusztán jellemző jegy, de sok esetben alapvető elvárás is. Csupán a futószalagszerűen működő szavazógépezetre utalnék, ahol a többségnek nemcsak „szakmailag” homály az, amire voksol, de gyakran még a téma szövegszerű ismerete is hiányzik.
- Az „iránta való tisztelet híján” Pontos adatokkal ugyan most szolgálni nem tudok, de a politikai tevékenység és a politikus presztízse a józanul gondolkodó embereknél a legmélyebb régiókban leledzik. Ez a negatív megítélés morálisan tökéletesen megalapozott és kiérdemelt. Vannak persze az egyszerre vakhitű és gyűlölködő választópolgárok, akiknek az érzelmei kívül esnek a „politikusok iránti tisztelet” még mérhető határértékein, ezért figyelembevételük mellőzendő.
- A „műveltség nélkül” kitétel ugyancsak helytálló. Ezzel nem azt állítom, hogy a politikai elit analfabéták gyülekezete lenne, (bár a helyesírással adódnak néha problémák) hanem, hogy végzettség, képzettség, tárgyi ismeretek és főleg képességek tekintetében az ország legkiválóbbjainak ez az „elit” még csak a nyomába sem léphet.
- A „nép legalsó osztálya” Itt változik meg alapvetően a leányzó fekvése. A „politikai osztály” (a Gyilasz szerinti „új osztály”) az előző három jellemző sajátosság ellenére a lehetőségek és életminőség tekintetében köztudottan nem a nép legalsó osztálya. A népi demokráciák nyílt diktatúráiban ez a legfelső, a valóban uralkodó osztály, a polgári demokráciák rejtett diktatúráiban pedig a „rejtőzködő” hatalommal összefonódó és azt gátlástalanul kiszolgáló, „felsőközép” osztályként határozható meg.

A csőcselék mibenlétét meghatározó kitételeknek a demokratikus politikai elit szerintem minden tekintetben megfelel, így annak hatalomgyakorlását én is  csak a csőcselék uralmaként tudom értelmezni.

Mindenkinek szíve joga természetesen megítélni, hogy Platón demokrácia-felfogását a legújabb kori demokratikus társadalmak visszaigazolták, vagy inkább megcáfolták. Ezt a saját tapasztalataik alapján már korábban talán sokan meg is tették.



2.- A csőcselék döntéselméleti értelmezése

Csőcselék: A racionális és morális döntés feltételeitől megfosztott, vagy azok lehetőségében a körülmények által korlátozott egyének amorálisan és irracionálisan cselekvő csoportja. (meghatározás tőlem)

A demokrácia köztudottan népuralmat jelent. Ennek megfelelően a magát demokratikusnak valló politikai elit a hatalom (de leginkább saját hatalma) forrásaként kivétel nélkül a népet jelöli meg. Az ebből a forrásból eredeztetett hatalom viszont nem kötődhet egyetlen társadalmi szerveződéshez, vagy érdekcsoporthoz sem, és tevékenysége kizárólag a közcélt szolgáló közjó törvényi feltételeinek megteremtésére és az állam közérdeknek alárendelten való működtetésére irányulhat. A nép alatt ugyanis nem a társadalmat alkotó egyének kisebb, vagy nagyobb része, a kisebbség, vagy a többség értendő, hanem a populáció egésze: az a bizonyos „köz”.

A valóságban a demokratikus hatalom elválaszthatatlan módon kötődik konkrét társadalmi szerveződésekhez és érdekcsoportokhoz, és a kinyilatkoztatások ellenére működésének köze sincs a közjót szolgáló törvényi feltételek megteremtéséhez, az állam közérdeknek alárendelten való működtetéséhez és a közcél szolgálatához.
Mindez nem azért van így, mert a politikusok a Sátán fattyai volnának, és döntéseikkel tudatosan háborúba, nyomorba és a pusztulásba akarnák taszítani azt a társadalmat, melynek tagjaiként így maguk is a „közrossz” elszenvedőivé válnának. Őket is anya szülte, és a „maguk módján” valamennyien jót akarnak.

A hiba meggyőződésem szerint nem a politikusokban keresendő, hanem abban a demokráciának nevezett politikai berendezkedésben, amely megfosztja őket a racionális és morális döntés feltételeitől és a hatalom közcélt szolgáló működtetésének esélyétől. Teljesen hibás az a választójogi rendszer és döntési mechanizmus, amely ezeket az embereket belső értékeiktől jórészt függetlenül döntési helyzetbe emeli, és racionálisan valamint morálisan is védhetetlen döntéseiket kikényszeríti.

A pártok eredendően alkalmatlanok a közjót szolgáló törvényi feltételek megalkotására, a közérdek képviseletére és az állam közcéllal való működtetésére. A demokráciának azon alapvetését, mely szerint a pártoknak a választók kegyeiért folyó versenye (harca) és cserélődésük a hatalomban közelebb vihetne bennünket a közcél szolgálatához és a közjó megvalósításához a történelem nem igazolta vissza.
Minden párt célja – legyen az bármilyen érdek mellett szervezett is – a politikai hatalom megszerzése, annak kisajátítása és részérdekeknek alávetetten való működtetése. Az a szervezet, amely nem ezt a célt tűzi maga elé, az nem nevezhető pártnak.
A pártokról bővebben itt: http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/entry/12012

A politikai közszereplő attól a pillanattól, ahogy egy pártba belépett, a legjobb szándéka ellenére is a csőcselék részévé válik. Ezzel az aktussal ugyanis egy társadalmi "rész" érdekeinek magát és a megszerezni vágyott vagy már megszerzett politikai hatalmat alávetve lemond a racionális és morális politikai döntés és cselekvés lehetőségéről. Ha mégis ilyen döntésekre „vetemedne”, vagy tenne kísérletet, akkor ez a politikus az identitását a képviselt érdekcsoporttal elveszítve gyorsan a hatalmon és a párton kívül találja magát.


3.- Kontraszelekcióval az erkölcsi züllés és a fizikai megsemmisülés útján

A közcélt szolgáló döntések lehetőségétől megfosztott politikai elit a rész szolgálatára kényszerítő törvények megalkotásával a társadalmi folyamatokat törvényszerűen viszik el a rendszer hanyatlásának és megsemmisülésének irányába. Ez a tevékenység és a hatalomba kerülés hazugságokra alapozott technikái (a nyilvánvaló jobbító szándék ellenére) sokak és egyre többek számára lelkiismereti okok miatt is vállalhatatlan.

A demokratikus politikai rendszer társadalmi konfliktusok kezelésére való alkalmatlanságának felismerése, a hiábavalóság tudata az erkölcsileg fedhetetlen és magas szakmai ismeretekkel felvértezett egyéneket egyre jobban elriasztja, sőt taszítja a politikai szerepvállalástól. Ezzel összefüggően teret nyernek a politikai illuzionisták, szélhámosok, a gyors megoldásokat ígérő új messiások, az öncélú hatalmi érdekeket fenntartás nélkül kiszolgáló középszer, és az erkölcsi korlátok áthágását már természetesnek tekintő szervilis csőcselék.

A hatalomgyakorlás módja és az egyéni érvényesülés politikai elit által közvetített és támogatott negatív mintája viharos gyorsasággal szivárog le a társadalom alsóbb szintjeire, megmérgezve és szétroncsolva a még egészségesen működő társadalmi közösségeket, le egészen a családokig bezáróan.

A demokratikus rendszer az állampolgárt jól érzékelhetően két helyzetben  fosztja meg a racionális és morális döntés lehetőségétől és az ilyen irányú cselekvés esélyétől. Ezeknek a feltételeknek és esélyeknek a hiányába az egyén a csőcselékre jellemző módon követni kényszerül az irracionális és amorális cselekvési mintákat.

Először a demokratikus választáskor, amikor a választás illúziójával legitimálja a rész uralmát az egész felett, amivel egyúttal az öncélú hatalomgyakorlás statikus rendszerének folyamatosságát is biztosítja. Azt már talán keveseknek kell bizonygatni, hogy a pártok által közcélt szolgálóként kínált „alternatívák” a valóságban nem léteznek. A pártok közötti „választás” nem több politikai cirkusznál.

Másodszor az öncélú hatalom által alkotott törvények kényszerű betartásánál. Ezek a törvények, illetve az általuk generált társadalmi folyamatok ugyanis érzékelhetően szembemennek a józan ésszel és az alapvető erkölcsi normákkal. Ha betartom őket, akkor a közcélt figyelembe véve irracionálisan és amorálisan cselekszem, ha meg a lelkiismeretemre hallgatok és az unokám generációjának életesélyeit is szem előtt tartom, akkor lúzerként pillanatok alatt a társadalom peremére, vagy azon kívülre sodródom.
Ennek a skizofrén állapotnak a feloldására a demokratikus politikai berendezkedés keretei között nem látok lehetőséget.


Összegzés

Napjainkban a csőcselék irányításával egy olyan - egyre nehezebben élhető és egyre nagyobb mélységekbe tekeredő - társadalmi spirálban vergődünk szinte tehetetlenül, amelynek a vége jelenlegi ismereteink szerint csak a mérhetetlen emberi szenvedésekkel járó összeomlás és az azt követő káosz lehet.

Annak elkerülésére, - hogy mint a történelemben már annyiszor - ne jussunk le most is a pokol legmélyebb bugyraiba, az esélyt számunkra véleményem szerint a demokrácia biztosította keretek racionális és morális tartalommal való megtöltése, a politikai rendszer békés úton, demosztokráciává történő átalakítása jelentheti.

A napjainkban felkapott negatív társadalmi kimeneteket vizionáló jóslatokkal ellentétben én hiszek abban, hogy a társadalom „játékszabályai” megváltoztathatók, és ha ezzel a lehetőséggel okosan élünk, társadalmunk jobbá és hosszú távon élhetővé tehető.

petibatya (egy demosztokrata)

Nyílt levél a demokratákhoz

Tisztelt Demokrata Barátaim!

Jobbító szándékotokat egy pillanatig sem kívánom elvitatni, legyet akár egymásra acsarkodó jobboldali, baloldali, liberális, népi, vagy bármilyen más demokraták. Azt viszont nem árt, ha tudjátok, hogy a pokolba vezető út a jószándékotokkal van kikövezve. Hiszen a jószándékú cselekedet hatása a visszájára fordul akkor, ha azt egy álságos, vagy hamis ügy szolgálatába állítjuk.

A demokrácia pedig  álságos és hazug.
http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/?todo =entry&vid=12093

Ti kedves demokraták, akarva vagy akaratlanul, ennek a hazug rendszernek a létrehozásán és életbenntartásán fáradoztok. Hittel és meggyőződéssel teszitek ezt, mert úgy gondoljátok: "a demokrácia jó dolog, csak mi nem jól csináljuk. "

Talán magatoknak sem valljátok be, hogy a társadalom egészének boldogulását, ha tetszik a közjót szolgáló elképzeléseitek, „eszményeitek”, ha a demokrácia kínálta keretek a megvalósításukra lehetőség kínáltak, rendre kudarcot vallottak. Nem hiszem, hogy ne látnátok, hogy az általatok meggyőződéssel hirdetett, (szerintem lejárt szavatosságú) eszmék csak arra szolgálnak, hogy a különböző érdekcsoportok hatalomszerzési ambícióit leplezzék.
http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/?todo =entry&vid=13659

A demokrácia a legfőbb hatalmat, - a közcélt szolgáló erőközpont létrehozása és működtetése helyett - az egymással hadakozó pártok prédájává, vagy hitbizományává silányítja, ezért alkalmatlan a társadalmi béke, a társadalmi jólét és a természettel harmonizáló rugalmas társadalomban megvalósítására.

A mindennapok valósága számotokra sem hagyhat kétséget a felől, hogy a többpárti parlamentáris demokráciák viszonyai között is egy diktatúra, egy kőkemény elnyomó rendszer valósul meg, amelyben a nyílt diktatúrákhoz hasonlóan egyszerre van jelen a korlátlan szabadság, és az embert nyomorító zsarnokság.

Ezt a diktatúrát - a kényszerű alávetettség állapotát fenntartó diktatórikus hatalmi intézményeket - az erőszak, vagy a hazugság meg nem szüntetheti, legfeljebb egy másik igazságtalan rendszerre cserélheti.
Ennek bizonyosságát mutatja a kommunista világrendszer létrejötte, és az európai nyílt diktatúrák múlt századi újraéledése is. Az a kérdés, hogy melyik diktatórikus rendszer a rossz, vagy kevésbé rossz - a „puha” diktatúra-e, vagy a „kemény” demokrácia - az egyéni „ízlés”, vagy a személyes megtapasztalás alapján mindenki által eldönthető.
Az viszont világosan látható, hogy a közjó megvalósításában érdekelt tudatos egyén szempontjából, és a globális emberi társadalom jövőbeni létezésének meghatározó társadalmi formációjaként egyik sem elfogadható.

A hatalmi cél konszenzus útján - tehát békés eszközökkel - történő megváltoztatása, és a politikai struktúrának az új hatalmi cél szellemében történő átalakítása azért is indokolt, mert annak megváltoztatása nélkül a többpárti demokráciák társadalmain a nyílt diktatúrák választások révén is bármikor úrrá lehetnek.
Ennek legtöbb tanulsággal szolgáló példái, a náci Németországnak a világot is lángba borító társadalmi tragédiája, és azoknak a ma is működő rendszereknek a létrejötte, amelyek egy újabb világégés csíráját magukban hordozva szintén a többpárti parlamentáris demokrácia talajából nőttek ki.

A demokrácia rejtett diktatúrája, a hazugság rendje a tapasztalatok szerint akkor vált át nyílt diktatúrába, amikor a hazugság már kevés a morálisan és racionálisan is védhetetlen hatalmi hierarchia fenntartásához, az érdekérvényesítésből kirekesztettek, az alávetettek és kisemmizettek fékentartására.

Az öncélú hatalomgyakorlás - nevezzük azt diktatúrának, vagy demokráciának - természetes hozadéka a „közrossz” megvalósulása, a harcnak, a nyomornak és a pusztulásnak az útja.
Ne menjünk végig ismét ezen az úton!

Teremtsük meg együtt a közcélú hatalomgyakorlás társadalmi és politikai feltételeit!
Induljunk el végre azon az úton, melyen a társadalom hierarchikus viszonyainak és belső folyamatainak tudatos átalakításával hozzákezdhetünk egy élhető rend, egy emberhez valóban méltó társadalom megteremtéséhez ebben a hazában, és itt, ezen a bolygón!

Barátsággal: Magyar Péter  (petibatya)

A tudomány emberének, amikor a kapa és a kasza helyett a „megismerés tevékenységét” választja, akkor illik eldönteni, hogy a hatalmat vagy az igazságot akarja-e szolgálni.

Alapvetés

A politikai hatalom működése minden más társadalmi cselekvés felett áll és azokat megkerülhetetlenül befolyása alatt tartja, ezért a politikai mechanizmusok megismerésére, azok társadalmi viszonyokat és folyamatokat befolyásoló hatásainak feltárására hivatott politikatudomány szerepét és jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni.

1.- A politikáról

Alapvetően a politikai hatalom birtokosai által megvalósított politikai döntések, vagyis a tényleges politikai cselekvések, és nem a kinyilatkoztatott hatalmi célok határozzák meg a társadalom belső viszonyait, és folyamatait, így egyéni, és közös sorsunk alakulását is.

A hatalom működése – ami a politika lényege – minden más társadalmi cselekvés felett áll, azokat befolyása alatt tartja, ezért szerepét, és jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni.

A politikához viszonyulhatunk ellenszenvvel, közömbösen, és akár még szerethetjük is. Amit viszont minden körülmények között tudnunk kell, hogy a politika rólunk, az életünkről szól, és a hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat.

2.- A politikatudományról

A különböző tudományágaknak, a tudománynak, mint „megismerő tevékenységnek” köszönhetően ma már távoli bolygókról, az anyagi világ parányi építőelemeiről, vagy az élő szervezetek örökítő anyagainak összetételéről is igazolt tudással rendelkezünk. Az ismeretek bővülése minden „hagyományos” tudományterületen elmondható, miközben születnek új tudományágak is.

Az igazolt ismeretek gyarapításával egyedül a politikatudomány maradt adósunk, és művelőinek áldásosnak kevésbé mondható ténykedésével inkább elfelejttette, sem hogy meghaladta a klasszikusok múltbéli felismeréseit.

A politikatudomány esetében a megismerés tárgya, nem más, mint a hatalom, a tevékenység művelői pedig azok, akiket - feltehetően a fizikus, matematikus, biológus megnevezések mintájára – politológusoknak nevezünk.

A címben megfogalmazott kérdés megválaszolásánál a tudományos tevékenység három lényeges kritériumának figyelembevételét tartom fontosnak. Ezek a valóság feltárására irányuló szándék, az objektivitás és a komplexitás.

3.- Szándék a valóság megismerésére.

Napjainkban a politikatudomány kinyilatkoztatott és a politológusok által egységesen elfogadott paradigmája a (polgári) demokrácia. A rendszerváltást megelőzően egy másik, de ugyancsak egységesen elfogadott paradigmát is demokráciaként aposztrofáltak a szakma művelői, elébiggyesztve akkor a „népi” jelzőt. (talán van, még aki emlékszik a „tudományos szocializmus” kifejezésre is)

A „demokrácia-felfogások” között meglévő eltérések ellenére a közös vonások is nyilvánvalóak. Úgy, mint az aktuális hatalmi célnak való megfelelés, a kényszerű alávetettségen nyugvó társadalmi hierarchia elfogadtatásában, és fenntartásában való aktív szerepvállalás, az „elméleti alapok” biztosításával.

Párhuzamba állítva a két demokrácia-felfogást, ma már nehezen cáfolható, hogy ezek valójában egyazon paradigma gyümölcsei. A különbség „csupán” annyi, hogy a valóság eltérő szeleteit önkényesen kiragadva, és azokat általános érvényű törvényszerűségekké, dogmákká alakítva ellentétes érdekcsoportok hatalmi ambícióit szolgálják.

A rendszerváltás a politikatudományban nem a paradigmaváltásról szólt, csupán a dogmák cseréjéről, egy újabb szószörnnyel érzékeltetve a paradogmaváltásról. Ennek megélése a tudományos megismerés elkötelezett hívének, és művelőjének bizonyára nem kis belső konfliktussal járhatott, de a jelekből ítélve legtöbben ezt szakmailag is túlélték, és ma már az új dogma elismert, és népszerű hirdetőiként látjuk őket viszont.

A dogmákká merevedett, a hatalom által is megtámogatott tudományos tézisek a valóság megismerésének, és a pozitív irányú társadalmi változásoknak minden időben a legnagyobb gátjai voltak. Nincs ez másként ma sem.

4.- Az objektivitás

A tudományos megismerés nem nélkülözheti a függetlenséget, és a tudományosan elfogadott vizsgálati módszerek alkalmazását.

Teljes függetlenségről természetesen egyetlen tudományág esetében sem beszélhetünk, hiszen valamennyi működését nagyban meghatározza a hatalomhoz való viszony.
Autonóm tudományos intézmények, és kutató műhelyek a gyakorlatban nem léteznek, legfeljebb autonóm tudósokkal, vagy kutatókkal találkozhatunk. Ez utóbbiak sorsa sokszor a meg nem értés, nem ritkán a kiközösítés, és legrosszabb esetben az elhallgattatás.

Az objektivitást a politikatudomány esetében nagyban megnehezíti (fogalmazhatnék úgy is, hogy kizárja) az a körülmény, hogy a „tudósnak” arról a politikai berendezkedésről, azoknak az embereknek a tevékenységéről kell, vagy inkább kellene a valóságot feltárnia, amelytől, illetve akiktől az egzisztenciális léte függ.
Mint ahogy 1990 előtt, úgy ma sem kaphat tudományos státuszt, és félkegyelműnek, vagy páriának, minősül, az a tudományos gondolkodó, aki szembe megy a hatalmi érdekekkel.
Természetesen mondhatta 1990 előtt is bárki a kenyéradó gazdájára, a hatalomra, hogy erőszakos, elnyomó és igazságtalan, mint ahogy most is mondhatja, hogy a demokratikus hatalom a kényszerű alávetettséget, és a zsarnokságot a hazugság eszközeivel tökéletesítette, és az így kialakult, korábbiaknál is igazságtalanabb hierarchiát (a rendet), ismét csak az erőszak, egy újabb nyílt diktatúra eszközeivel lehet majd fenntartani.
Mondhatja még azt is, hogy az erőszakhoz hasonlóan a demokrácia köntösébe bújtatott hazugság sem legitimálhat semmilyen hatalmat, de ekkor ennek a „megmondó embernek” számolnia kell azzal, hogy a hónap végén a csekkjeinek befizetését, nagy valószínűséggel nem a közszférában szerzett jövedelemből fogja teljesíteni.
(A hatalom számára nem kívánatos, veszélyesnek minősített „önjáró” személyek ellehetetlenítésének korábbi, és újabban alkalmazott eljárásait nem részletezném.)

Az autonómia hiánya negatívan befolyásolja a vizsgálati módszerek kiválasztását is.
Ez azzal jár, hogy az egzakt eredményt szolgáltató módszerek háttérbe szorulnak, nem ritkán olyan indokkal, hogy ezek a társadalom, és azon belül a politika összefüggéseinek és folyamatainak megismerésére alkalmatlanok.

A kapcsolódó tudományterületek eredményeinek alkalmazása sok esetben vezetett új, nem ritkán forradalmi változást megalapozó ismeretek megszerzéséhez. Így például a fizikai ismeteretek alkalmazása a kémiában, a kémiai ismeretek felhasználása a biológiában, és a sor folytatható lenne.
Az nem tagadható, hogy a társadalomtudományok nagyon sok ágának (jog, szociológia, közgazdaság…) ismereteit, és eredményeit integrálta és használja a politikatudomány. Ezeknek, a tudományágaknak is jellemzője viszont, hogy erősen „hatalomfüggők”, és a jelenségeket kivétel nélkül a valóságot torzító ideológiai szemüvegen keresztül látják, és ekként is láttatják.

Nem véletlen az sem, hogy az ideológiai szempontoktól mentes, ezért egzakt eredményeket inkább szolgáltató új tudományágak – mint például a rendszerelmélet, az információelmélet, a döntéselmélet, vagy a játékelmélet – vizsgálati módszereinek alkalmazásával csak nyomokban találkozhatunk.

5.- A komplexitás.

A politikatudomány fő iránya, lényegét tekintve ma a hatalom pártok általi megszerzésének, és megtartásának feltételrendszereit vizsgálja. Ez a tevékenység kiszolgálja ugyan a különböző érdekcsoportok, és a demokráciában hívők igényeit, de ez a terület a politikával összefüggő, és megismerésre feltétlenül érdemes valóságnak bár fontos, de csak igen keskeny szeletét képezi.

Hiányzik a komplexitás feltételeit megteremtő rendszer-szemléletű megközelítés, aminek segítségével lehetőség nyílna a politikai tevékenység céljának, a politikai döntéseknek és cselekvésnek, az azok által generált társadalmi folyamatoknak, és a folyamatok társadalmi következményeinek az összefüggő vizsgálatára. Egy ilyen típusú megközelítés nélkül nincs esély a politikában nyilvánvalóan meglévő irracionalitások feltárására, és ezen irracionalitások társadalmilag káros következményeinek megszüntetésére.

Politikatudomány a valóságban nem létezhet a politikai filozófia tárgykörébe eső alapvető kérdések konszenzusos megválaszolása nélkül, mint ahogy tudományterület művelői által egységesen értelmezett, és értett fogalomrendszer nélkül sem. (ezek mintha ma hiányoznának)

Választ kellene adni például a következő egyszerű kérdésre.
„Racionálisan, és morálisan mi fogadható el a társadalmi erőforrások működtetésének céljaként?”
A cél egyértelmű megfogalmazásával teendőink is sokkal világosabbá, és egyszerűbbé válhatnának.

6.- A tudós politológus felelőssége, és lehetősége

A politikatudomány tudományként való elfogadottságát a politológusok presztízse jól érzékelteti. Ez a presztízs a közember szemszögéből ma leginkább a javasasszony, vagy egy halottlátó presztízsével vetekszik, ami ugyan nem elhanyagolható szint, de a racionálisan gondolkodó egyén számára elfogadhatatlan.
(A természettudományok művelőinek ezirányú véleményéről nincsenek információim)

A társadalmi bajok gyökere kivétel nélkül a politikában, a politikai folyamatok irracionalitásaiban keresendők. Ezen folyamatok ok-okozati összefüggéseinek megismerése, és a közösség tagjaival történő megismertetése nélkül ma már pozitív irányú társadalmi változások elképzelhetetlenek.
Erre a megismerésre, és a megismertetésre a tudós politológusok hivatottak, akiknek egyéni felelőssége - lehetőségeiktől függetlenül – másra nehezen áthárítható.

Meggyőződésem, hogy a pozitív irányú társadalmi változásokat a politikatudomány területén végbemenő paradigmaváltás fogja elindítani. Esély erre akkor kínálkozik majd, ha e hivatás művelői is képesek lesznek tevékenységüket a tudományos megismerés céljának alárendelni.
A hatalmi befolyás, és a rögzült gondolati sémák ismeretében ez a kihívás nem csekély.

A tudomány leendő emberének, amikor a kapa, és a kasza helyett a „megismerés tevékenységét” választja illik eldönteni, hogy a hatalmat, vagy az igazságot akarja-e szolgálni. Tudósként pedig kerülhet olyan helyzetbe, amikor a valóság megismerésének, és megismertetésének kötelessége felülírja a rövidtávú egyéni érdekeket.

Már jó ideje ilyen helyzet van!


petibatya (egy demosztokrata)

A politikai hatalom szerepe a társadalmi válságok létrejöttében és azok állandósulásában

Alapvetés

Az évezredek óta ismétlődő társadalmi válságok gyökere, az egyéni és közösségi létet ciklikusan ellehetetlenítő rendszerhibák eredete kivétel nélkül a politikában, a politikai hatalom céljának és működési mechanizmusainak irracionalitásaiban keresendők.

1.- Néhány fogalom értelmezése

Az alapvetés állításának alátámasztására a rendszerelmélet és a döntéselmélet tudományos felismeréseinek társadalomra való értelmezését tartom leginkább hitelesnek, és egy jobbító szándékú társadalmi párbeszéd résztvevői számára is elfogadható megközelítésnek.

1.1.  A politikáról

A politika azoknak a meghatározott érdekek mentén zajló döntési folyamatoknak az összessége, amelyek kijelölik a társadalmi erőforrások működtetésének célját, és meghatározzák az egyéneket a választott hatalmi cél megvalósításának irányába „motiváló” állami és társadalmi feltételrendszereket.

Amennyiben megpróbáljuk a politikáról a múltban rárakódott filozófia, eszmei és ideológia üledékeket lefejteni és elfelejtjük a zsákutcás eszmék megtévesztő, a lényeg elfedésére hivatott lózungjait, akkor meglepő módon egy "szimpla" döntési folyamattal szembesülhetünk.

Ennek a bizonyos döntési folyamatnak (is!) meghatározó szegmensei a következők: - célmeghatározás - problémafelvetés - a feladatok rangsorolása - döntés-előkészítés (problémafeltárás és a cselekvési alternatívák kidolgozása) - döntés - a döntés leközvetítése a társadalmat alkotó egyén szintjére - ellenőrzés és visszacsatolás – korrekció

Kapcsolódó írások:

„A politikai, mint döntési folyamat” http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/entry/11981

„A politikai döntések természetrajza” http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/entry/12043

1.2. A politikai hatalomról

A globális emberi társadalom a végtelen kiterjedésű anyagi világnak az a parányi rendszere, melynek működési törvényeit, - az élettelen és élő természeti rendszerekétől eltérően - az ember, egy racionális és morális cselekvésre képes lény szabadon alakíthatja.

Minden rendszer esetében a struktúra középpontjában, ha tetszik a hierarchia csúcsán létezik egy olyan domináns szerveződésnek, egy olyan erőközpontnak, amely „működésével” a rendszerelemek mozgási irányát megszabja, azok kölcsönhatásait befolyásolva az adott rendszert más rendszerektől elkülönítetten - egyúttal az azokhoz való illeszkedést is alapvetően meghatározva - a rendszerelemeket egységes egészként egyben tarja.

Az emberi társadalmat „domináns eleme”, erőközpontja, hatalmi centruma, a társadalmi hierarchia legmagasabb szintű szerveződése, az állam.

A politikai hatalom az állam működtetése feletti rendelkezési jognak a birtoklása.

Kapcsolódó írások

Rendről, törvényekről és a rendszerekről http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/entry/17563

A társadalom rendszerjegyei http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/entry/20159

2.- Az irracionalitásokról

2.1. A hibás célmeghatározás

A társadalmi erőforrások, a társadalom, mint rendszer működtetésének racionálisan és morálisan is elfogadható célja a megmaradás.

A társadalom, mint rendszer megmaradása, az egyértelmű és világos közcél.

(A közjó pedig azoknak a társadalmi viszonyoknak és folyamatoknak a rendszere, amelyek a közcélt, a társadalom megmaradást szolgálják.)

A társadalom és benne az emberi faj „megmaradására”, a rendszer fejlődését jelentő alkalmazkodásra csak a rugalmas rendszerek lehetnek képesek.

Amikor a politikai hatalom birtokosai egy statikus rendszer (értsd: átjárhatatlan, bemerevedő hierarchikus viszonyok) létrehozásán munkálkodnak, vagy egy ilyen rendszer erőszakos túlélését szolgálják, akkor egyértelműen szembe mennek a megmaradás céljával, a közcéllal.

Az öncélú hatalomgyakorlás természetes hozadéka pedig a „közrossz”, a békétlenség, a harc a háború, a nyomor és a pusztulás. Erre vonatkozóan a történelmi múlt és a jelen történései számtalan bizonyítékkal szolgálnak.

Kapcsolódó írások

A közérdek szolgálata, mint új hatalmi cél http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/entry/16686

Mi a cél? http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/entry/21701

"Az öncélú hatalomgyakorlás végórái" http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/entry/21168

2.2. Kontraproduktív népképviselet

A hibás célmeghatározás már önmagában hitelteleníti a politikai rendszert, így a hatalomgyakorlókat, a politikai hatalmat erőszakkal,(diktatúra) vagy a hazugság (demokrácia) eszközeivel megszerzőket is.

A diktatúrák esetében a hatalom „öncélja” a laikusok számára is jól látható, ami a demokráciák esetében már annál kevésbé.

A hatalom óhajtása, méginkább annak akarása a beteljesülést követően a legjobb szándék mellett is csak öncélú hatalomgyakorláshoz és zsarnoksághoz vezet.

A polgári demokráciákban pedig intézményesített keretek között a hatalom akarnokait, politikai illuzionistákat, a szemfényvesztés bajnokait, a részeknek elkötelezett pártok képviselőit emeljük szabad választások útján a társadalom legmagasabb hatalmi pozícióiba.

A választás illúziójával legitimálunk egy nyilvánvaló hatalmi öncélt, egy olyan, alapvetően társadalom és emberellenes hierarchiát, amelyben a társadalmi egyenlőtlenségek ma már nem „csak” mentálisan, de fizikailag is elviselhetetlenek.

Eközben az öncélú és egyre dilettánsabb hatalom „mintája” törvényszerűen leszivárog a társadalom alsóbb szintjeire is, a saját képére formálja, lezülleszti, és alattvalójává teszi azt a közösséget, melynek szolgálatára és felemelésére hivatott lenne.

Kapcsolódó írások

A demokrácia hamis paradigmája http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/entry/12093

A pártokról http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/entry/17659

2.3. Az amorális és irracionális politikai döntések

Az erkölcsileg és észérvekkel védhetetlen hatalmi cél szolgálatába szegődött politikai osztály döntései törvényszerűen generálnak olyan társadalmi folyamatokat, amelyek a rendszer szétesésének és megsemmisülésének irányába hatnak. Ezen a helyzeten nem változtatnak az álszent erkölcsi szónoklatok, csak a más irányú politikai döntések és egyéni cselekedetek

A társadalom a döntéseinket követő cselekedeteink révén válik elviselhetetlenné, nem ritkán embertelenné, és értelemszerűen, döntéseink és cselekedeteink tehetik élhetővé is, ha tetszik az emberi boldogság megtalálásának közegévé. (De mi befolyásolja cselekedeteinket?)

A politikai döntések milyensége, a politikai hatalom célja alapvetően határozzák meg társadalmunk működését - fejlődését, vagy hanyatlását - és természetesen egyéni sorsunk alakulását is. Viszonyulhatunk a politikához és a hatalomhoz sokféleképpen, de hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat.

Kapcsolódó írások

Cselekedeteink hátteréről http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/entry/15082

A társadalmi inga, és aki kilendítheti http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/entry/16932

Zárszó helyett

A válságfolyamatok lassítását, méginkább azok megszüntetését célzó egyéni és társas kezdemények fontossága felbecsülhetetlen, ám önmagukban, mint ahogy tapasztaljuk, nem elégségesek.

A kívánatos és szükséges változások nélkülözhetetlen feltétele, hogy a politikai döntések és azok eredményeként „a domináns szerveződés”, maga az állam is a közcélt, a békében, a jólétben és a természeti környezettel harmonizáló társadalomban testetöltő közjót szolgálja.

Tudjuk, mert látjuk: nem ezeket szolgálja.

Annak érdekében, hogy környezetünk hosszútávon élhetőbbé, az egyéni életpályák boldogabbá és a társadalom egésze valóban harmonikusabbá válhassanak, a jó szándékon túl az alábbi feltételek teljesülése elengedhetetlenül szükséges.

- Meg kell változzon gondolkodásunk és felfogásunk a politikáról, közjóról, demokráciáról és általában a társadalomról, mint rendszerről, annak működtetési céljáról.

- A választójogi szisztémák átalakításával és a döntési folyamatok ésszerűsítésével meg kell teremteni a közcélú hatalomgyakorlás feltételeit, mely feltételek megalapozhatják a politikai tevékenység hitelét és tekintélyét.

petibatya (egy demosztokrata)

A tudomány és demokratikus hatalom viszonya

Alapvetés

Az ország közállapotait, lakóinak jólétét, és a társadalom életképességét alapvetően az határozza meg, hogy a politikai hatalom birtokosai mennyiben, és milyen céllal használják fel a tudomány eredményeit a politikában, mint döntési folyamatban., és hogy a helyzetük adta lehetőségekkel élve (vagy visszaélve) mennyire teszik a „tudást” (értsd: a valóság megismerését) elérhetővé és megszerezhetővé a közösség egésze számára.


1.- A demokrácia „tudományos” részigazságai

A hatalmat gyakorló politikai döntéshozók célja és feladata a demokráciákban a tudás, az információk azon szeletének elérhetővé, felhasználhatóvá tétele az alsóbb szintű döntési pontok, a köz számára, amelyek:
- Egyrészt a hatalom legitimitását alátámasztják.
- Másrészt a birtokukban meghozható döntések, és az azokat követő cselekedetek a gazdasági és társadalmi folyamatokat a hatalom által képviselt érdekcsoport (a rész) érdekeinek megfelelően alakítják.

A nyílt diktatúrák esetében az előző „képlet” azok számára is elég világos, akiket a politika úgymond nem érdekel, hiszen az ilyen rendszerek a véleménynyilvánítás szabadságán túl erőszakkal korlátozzák az egyéni cselekvés szabadságát is.

Elméletileg a közjó megvalósításának céljával működtetett tőkés társadalmak többpárti demokráciáit, ha szemléljük, egy ellentmondásos helyzettel szembesülhetünk.

A nyílt diktatúrák és a többpárti demokráciák között meglévő nyilvánvaló eltérések ellenére azt látjuk, hogy a hatalom természete alapvetően nem mutat változást.

Itt is megvannak - és a hatalom valódi birtokosainak támogatását élvezik - azok a részigazságokon nyugvó eszmék, és ideológiák, amelyek a társadalmi problémák megoldására látszólag különböző alternatívákat kínálva a választás lehetőségével, valójában a választás illúziójával legitimálják a hatalmat.

A demokratikus úton választott pártpolitikusok lehetősége, és az általuk működtetett államhatalom célja a pénz- a tőketulajdonosok érdekeinek első szándékú érvényesítése a munkaerejét, tudását, az anyagi javakat, mint erőforrásokat birtokló tulajdonosok egyéni és csoportérdekeit megelőzően, és minden más - a tőke gyarapodását korlátozó - érdekkel szemben.


2.- Hatalmi érdekek

A demokratikus hatalomnak olyan egyénekre van szüksége, akiknek tudása és informáltsága szolgálni és biztosítani képes a tőke - természetesen a magán tőke - szakadatlan gyarapodását. Ez a kör egyrészt a bürokraták és technokraták viszonylag szűk rétege, másrészt az anyagi javakat és szolgáltatásokat egyre nagyobb és nagyobb tömegben igénylő fogyasztás- orientált egyének tömege.

A „kiművelt emberfők” sokasága a tőkés társadalom viszonyai között nem kívánatos a hatalom birtokosai számára.

A politikai folyamatok belső mechanizmusainak feltárása, átláthatóvá tétele a többpárti demokráciák hatalomgyakorlóinak éppúgy nem érdeke, mint a gazdasági és társadalmi folyamatokat ténylegesen meghatározó kölcsönhatások teljes körű megismerése, még kevésbé azok megismertetése a hatalmat legitimáló egyének közösségeivel.


3.- A bezárkózó hatalom

Az egyszerű állampolgár számára, választott képviselői ellenőrzésére kevés esély van, a politika kulisszái mögé betekinteni igen nehéz.

Az úgynevezett politikai elit ezt minden lehetséges indokkal, és eszközzel meg is akadályozza.
Megteheti, hiszen az információ-szolgáltatásra és a legkülönbözőbb hatalmi döntések titkosítására vonatkozó törvényeket is ők alkotják meg.
Ha ez a betekintés valamilyen "szerencsés" körülmény folytán mégis sikerül, a választópolgárnak a hatályos törvényeket is sértő tevékenységekkel, szakmai dilettantizmussal, megengedhetetlen összefonódásokkal, korrupcióval, a hatalommal való gátlástalan visszaélésekkel, és az erkölcstelenség eszenciájával kell szembesülnie.

A pártpolitikusok hiteltelensége, a pártok működésére alapozott politikai struktúra alkalmatlansága a közjó érvényesítésére és a köztársaság kívánatos formájának megvalósítására a választópolgárok számára egyre nyilvánvalóbbá válik.
Ez a „demokrácia deficit” tükröződik vissza a parlamenti választásokon való csökkenő részvételi arányokban, és azokban a felmérésekben is, amelyek tanulsága szerint a létező demokráciákat a megkérdezettek többsége alkalmatlannak tartja a társadalmi problémák kezelésére és megoldására.


4.- Blokkolt szellemi termékek

A gazdasági folyamatokat a harmónia irányába terelni képes tudás - ami ha új technológiák formájában esetleg már rendelkezésre is áll - nem igazán kaphat szabad utat.
Magánszéfekben és állami trezorokban elfektetve az emberi elme ezen új produktumai nem hasznosulnak. Nem szolgálhatják a jólétet és a környezettel való harmonikus viszonyt, mert alkalmazásuk meglévő (hatalmi) struktúrákat sértene, vagy pénzügyi szempontból - hosszú megtérülési idejük, netán ,,gazdaságtalan,” működtetésük miatt - nem elégítenék ki a tőke igényeit.


5.- Az állampolgár kiskorúsítása

A társadalmi folyamatok irányultságát eldöntő kölcsönhatások létrejöttében szabad utat kapnak, és meghatározó szerephez jutnak - így akarva vagy akaratlanul a politikai hatalom támogatását élvezik - azok a téveszmék, áltudományos elméletek, amelyek hamis tudati állapotot létrehozva az egyéni döntéseket és cselekedeteket törvényszerűen viszik el, a társadalmi irracionalitások elfogadásának, vagy az azoktól való elfordulás, és az agresszív szembefordulás irányába.

A hatalom bizalmának, és nélkülözhetetlenül szükséges támogatásának hiányában a kialakult „hangzavarban,, nem különül el, nem kap kellő ,,erősítést” a megalapozott tudás, a racionálisan gondolkodó ember hangja.
Ami ezzel törvényszerűen együtt jár, hogy az egyének sokasága nem rendelkezik a tudásnak azzal a minőségével, ami eligazítást nyújthatna a világ dolgaiban, s melynek segítségével az egyes ember, döntései, és cselekedetei során a valós érdekeinek megfelelően választhatná a jót, netán a legjobbat.

Az ehhez szükséges feltételek megteremtésével a mai demokráciák hatalomgyakorlói is adósak, és hatalmuk jellegéből adódóan ennek az adósságnak az általuk való törlesztésére kevés eséllyel számíthatunk.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az emberek tömegei eleve nem hisznek, vagy a hiteles tájékozódási pontok hiányában elvesztik hitüket az emberi tudásban, a racionális emberi cselekvés lehetőségében.
„Hiszen mit nyújtott az emberek többségének, az emberiség egészének a tudomány és a technika fejlődése?,,- fogalmazzák meg sokan így a kérdést, amit rögtön meg is válaszolnak. „Minden képzeletet felül múló pusztító háborúkat, éhínséget, nyomort, fizikai és lelki kiszolgáltatottságot, és egy instabil, a megsemmisülés határán egyensúlyozó pénzközpontú globális társadalmat”.


6.- A média szerepe

A tömegtájékoztatási eszközök működésének - mint az egyéni döntéseket a leghatékonyabban befolyásoló információ közvetítőnek -, a valóságot hamisan leképező virtuális világnak, és az egyre agresszívebb fogyasztásra ösztönző értékesítési stratégiáknak „köszönhetően,” az egyén realitásoktól történő elszakíttatása az ebben érdekeltek szándékainak megfelelően „jó hatékonysággal” zajlik.
Az ily módon erőszakosan kialakított hamis képi világnak a csodatévője és megváltója - kinek szolgálata nélkül természetesen nem lehetünk boldogok - más nem lehet, csak is a pénz.


7. – A végső stádium

A racionális cselekvés lehetőségének esélyét, majd hitét is elvesztő egyének fogékonnyá válnak az „egyszerű” megoldásokra, a „csodákra”. A realitásoktól eltávolodott egyének, a legkülönbözőbb eszmék és ideológiák követőivé válva a csodákat ígérő „új messiást,” egy téveszme jegyében, vagy valamiféle megváltásban reménykedve, akár a halálba is követni hajlandók.

A régi-új hatalomnak, és az annak szolgálatára szegődött írástudóknak köszönhetően ezen az úton haladunk.


8.– A tudomány lehetősége

„A lényeges problémákat nem oldhatjuk meg ugyanazon a gondolkodási szinten, mint ahol megteremtettük őket.” Fogalmazta meg Einstein.

A demokrácia, és a globálissá vált tőkés társadalom problémáinál nagyobb, ha tetszik „lényegesebb” problémák ma az emberiség számára, így természetesen a mi számunkra sem léteznek.

A gondolkodás, a társadalmi tudat megváltozására esélytelenek vagyunk akkor, ha a józanész, és az értelem politikai ideológiáktól mentes képviselői elvonulnak elefántcsonttornyaikba, kiszolgáltatva bennünket az öncélú, és hazug hatalomgyakorlóknak.

A társadalmi konfliktusok megoldásában, még inkább azok megelőzésében az erőszakra, vagy a megtévesztésre alapozott megoldások, - a diktatúrák és a demokráciák, - és az azokat képviselő „harcosok”, és „illuzionisták” ideje mára lejárt.

A valódi és elkerülhetetlenül szükséges társadalmi változások elindítója csak a bajok gyökerének feltárása, a nyílt és őszinte társadalmi párbeszéd lehet, mely párbeszéd elképzelhetetlen a tudományos megismerés pártatlan képviselőinek erre való hajlandósága, és érdemi részvétele nélkül.

Utószó
A politikai hatalom minden társadalmi cselekvés felett áll, azokat megkerülhetetlenül befolyása alatt tartja, ezért egy köztársaság polgára számára elfogadhatatlan a legfőbb hatalom gyakorlásával politikai illuzionistákat, a dilettáns középszert, vagy a hatalom öncélú akarnokait felruházni.

petibatya (egy demosztokrata)


A Tudományos Világfórumról bővebben itt:
http://mta.hu/mta_hirei/a-tudomany-a-fej lodes-kulcsa-128850/

Az egykori „utcai harcos ellenálló” beszéde a World Science Forum megnyitóján.
http://mta.hu/cikkek/orban-viktor-beszed e-a-world-science-forum-megnyitojan-1288 44

Az értékrendek

és a társadalmi hierarchia válsága

Alapvetés

A társadalom a döntéseinket követő cselekedeteink által válik nem ritkán a harc, a nyomor és a pusztulás poklává, az ember számára fizikailag és mentálisan is elviselhetetlen közeggé, és nyilvánvalóan csak a cselekedeteink tehetik jobbá és élhetőbbé, ha tetszik emberibbé.

1.- Az egyén célja és érdeke

Nyúlfarknyi életünk tulajdonképpen az információszerzés, a döntés és a cselekvés egymásra épülő, folyamatosan ismétlődő körforgása, amit alapvetően egyéni céljaink vezérelnek.
Mivel sokan sokfélék vagyunk, és egyénenként eltérő látásmóddal, világképpel, kötődésekkel bírunk, ezért más-más vágyak és egyéni célok irányítják cselekedeteinket. És ez így természetes, így van jól!

Egyéni céljaink miközben lényegesen eltérnek egymástól sok esetben azonosnak is lehetnek. Célunk általában létezésünk alapvető feltételeinek megteremtése: úgy, mint a táplálkozás, a ruházkodás, a lakhatás. Az előzőeknél „emberibb” célunk már - sok más mellett - a világ megismerése, a cselekvési szabadságunk kiszélesítése, a közösség egyenrangú és hasznos tagjává válni, a társadalmi hierarchiában való előrejutásunk, és normális esetben utódaink felemelése egy mienkénél magasabb társadalmi szintre.


Egyéni célunk röviden megfogalmazva, hogy boldoguljunk (boldogok legyünk!) abban a közegben, amit egy szóval társadalomnak szoktunk nevezni.
Egyéni érdekünk pedig, hogy egyéni célunk eléréséhez a megfelelő feltételek rendelkezésre álljanak.


2.- Cselekedeteink meghatározói

2.1. A tudás

A cselekedeteimet alapvetően meghatározzák a birtokomban lévő ismeretek, hogy az anyagi világról meglévő „tudati tükörképem” mennyire valósághű. Mennyire ismerem a létezésemet meghatározó természeti és társadalmi folyamatokat, azok ok-okozati összefüggéseit, amit az „információközvetítők” (az iskola, a média, a szűkebb vagy tágabb társadalmi környezet.) alapvetően meghatároznak.
A rendelkezésemre álló ismeretek birtokában képes vagyok-e az egyéni céljaimat leginkább szolgáló társadalmi feltételeket megfogalmazni, valódi érdekeimet felismerni és azok szerint cselekedni? Vagy tévhitek és hazugságok rabjaként, ostoba módon saját érdekeim ellenére teszek és cselekszem.

2.2. Az egyéni értékrend

Cselekedeteim függnek attól az értékrendtől, amit az engem is magába foglaló szűkebb társadalmi közeg (a család, a kisebb-és nagyobb emberi közösségek) erkölcsi és etikai normák teljesítésének tekintetében tőlem elvár, melyeket elfogadva, mint követendő mintákat én is a magaménak vallok.
Egyéni értékrend azoknak a cselekvési mintáknak a hierarchiája, amit az egyén sajátjaként elfogad és céljai elérése (boldogulása) érdekében követni hajlandó.

2.3. Társadalmi értékrend

A cselekedeteim végül de nem utolsó sorban függnek a társadalmi értékrendtől, azoktól az írott törvényektől és íratlan szabályoktól, amelyek számomra az egyén számára az érdekeim érvényesítésére lehetőséget biztosítanak, illetve azoktól, amelyeket az aktuális hatalom tőlem megkövetel, és érdekeim ellenére, ha kell betartásukat hatalmi eszközökkel kikényszeríti.

Társadalmi értékrend azoknak a cselekvési mintáknak a rendszere, a melyek a hatalom céljának megfelelően a társadalom hierarchikus viszonyait és belső folyamatait a valóságban ténylegesen meghatározzák.

A társadalmi értékrend törvényszerűen követi azon társadalmi csoportok tagjainak egyéni értékrendjét, amelyek az állam fölött - mint legfőbb érdekérvényesítő szervezet, és mint az erőforrások működési feltételeit a társadalom egészére kiterjedően meghatározó hatalom fölött - a működtetési és ellenőrzési jogot érdekeiknek megfelelően gyakorolják.

Valójában a hatalmi pozícióban lévő érdekcsoportok az állam intézményeinek érdek orientált működtetésével, vagy ezen intézmények érdek orientált kiiktatásával (!), alapvetően meghatározzák a társadalmi viszonyok és folyamatok milyenségén túl azok általános irányultságát is.
A központi hatalom szerepe a társadalmi értékrend kialakulásában mindenek felett áll.


3.- A hierarchia és fokmérője a demokráciákban

A pénz a fejlett társadalmak működtetésének jelenlegi ismereteink szerint nélkülözhetetlen eszköze. Azon túl, hogy a pénz általános értékmérő, az értékek közvetítője, az erőforrások és a fogyasztási javak megszerzésének, a közösségi javak újraelosztásának eszköze, a gazdasági reálfolyamatok mozgatója, az egyének társadalmi hierarchiában elfoglalt helyének a fokmérője is.


Az egyén társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét a demokráciában az határozza meg, hogy a konkrét személy egyéni céljai megvalósításához, másokhoz viszonyítottan milyen nagyságrendű pénzeszköz szabad felhasználása fölött rendelkezik.


Az egyén által birtokolt pénz mennyisége ugyanis a cselekvési szabadság igazi fokmérője, és nem azok a szépen hangzó eszmék, amikkel az új rendszer felszentelt papjai próbálnak elfogadtatni velünk (is) egy alapvetően hazugságra alapozott politikai berendezkedést és egy önpusztító társadalmi rendszert.

Ha a polgári demokráciák társadalmi értékrendjét kívánjuk meghatározni, csupán két rövid kérdésre kell őszintén válaszolni

”A”.- Mik azok a tevékenységek, melyek azok a „cselekvési minták”, amiknek a követésével a legtöbb pénz a demokráciában megszerezhető?
„B”.- Mi ezeknek, a tevékenységeknek a hierarchiája, rangsora?


4.- A demokráciák társadalmi értékrendje.

A demokráciák követendő cselekvési mintáinak élén, mintegy domináns cselekvési mintaként minden kétséget kizáróan a HAZUGSÁG áll.

A társadalmi hierarchia csúcsait jelentő politikai döntések szintjére ugyanis demokráciákban csak az a személy kerülhet, aki a hazugságra szakosodott, és a hatalomért versengő pártok valamelyikének tagja, vagy lekötelezettje.
Az végül is, hogy ki kerül a „csúcsra”, leginkább a véletlentől, vagy leegyszerűsítve attól függ, hogy melyik párt, vagy pártot megjelenítő személy képes leginkább elhitetni, hogy az „ő” megválasztása valódi változást eredményezhet. Holott a „a demokratikus és szabad választás” nem több mint a valamennyi demokratikus pártot életbenntartó, a leghatékonyabb érdekérvényesítési eszközökkel rendelkező pénzügyi elit társadalmak és államok feletti hatalmának a biztosítása.

Mint azt módunkban állt megtapasztalni, a társadalmi értékrend meghatározó cselekvési mintáivá a polgári demokrácia első éveiben a bármi nemű hatalom önös célok érdekében történő felhasználása - a hatalommal való visszaélés - a törvények kijátszása, és a törvények gátlástalan megszegése váltak.
Azok a személyek, akik helyzetüknél fogva, vagy a belső morális gátak miatt ezeknek a cselekvési mintáknak a követésére alkalmatlannak bizonyultak, az önkizsákmányolás és a „prostitúció”legkülönbözőbb formáinak alkalmazásával is csak a társadalmi hierarchia második szintjén tudtak és tudnak bizonytalan ideig megkapaszkodni. A társadalom nagy többsége jóval a rendszerváltást megelőző életszínvonal alatti lehetőségek között, napról napra megújuló küzdelmet folytat a fennmaradásért, az esetleges kiemelkedésért. A társadalom egyre nagyobb hányadát kitevő legalsó rétegek tagjainak, szinte az esélye is megszűnt sorsa jobbra fordítására. Az értékteremtő munka - ha egyáltalán munkalehetőség adódik - é s a törvénytisztelő magatartás kevés esélyt ad a kiemelkedésre.

A többpárti demokrácia eltelt évei alatt a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lettek, és a beindult kasztosodás erősödő tendenciája mellett ez a folyamat szinte megállíthatatlannak tűnik.

Tekintettel arra, hogy a ma létező társadalmi egyenlőtlenségek, az alá- és fölérendeltségi viszonyok- amik inkább hasonlít a latin-amerikai, mint az európai mintákhoz - a nemzetgazdaság outputjainak jelentős csökkenése, és a korábban rendelkezésünkre álló társadalmi erőforrások eddig igazából fel sem mért értékvesztése mellett a felsorolt cselekvési minták érvényesülésének következtében alakult ki, ezért az racionális gazdaság- vagy társadalomfilozófiai érvrendszerrel alá nem támasztható, meg nem védhető.

Az a gazdasági és politikai elit, amelyik 1990 előtt „csak” a társadalmi erőforrások feletti rendelkezési jogokat gyakorolhatta és örökíthette át nagy biztonsággal az utódaira, a rendszerváltás során a negatív társadalmi folyamatok „élére állva” a társadalom többségét gátlástalanul kisemmizve megszerezte az erőforrások tulajdonjogát is.


5.- Kié a politikai hatalom?

A társadalmi hierarchia csúcsán a demokráciákban a legtöbb pénzt magukénak tudók állnak.

A politikai hatalom valódi birtokosai mégsem ők, hanem azok a személyek, akik rendelkeznek a pénz létrehozásának jogával és meghatározhatják a társadalmat alkotó egyének, a társadalmi és gazdasági szerveződések számára a pénzhez való hozzáférés általános és konkrét feltételeit.

A rendszerváltás meghatározó aktusa volt ennek a lehetőségnek és jognak a magánkézbe adása, egyrészt a helyi bankok feltőkésítést követő privatizálásával, másrészt a külföldi bankok „ráeresztésével” a legyengült és kiszolgáltatott gazdasági szektorra. A politikai elit aktív közreműködésével a magánbankok az elmúlt 20 év alatt békés eszközökkel vették tulajdonukba a jövőnket és a jelzáloghitelnek köszönhetően a múltunkat is. A rombolás mértéke csak a vesztes háborúk pusztításaival összevethető, habár a háborús jóvátételek kifizetésére, ha nehezen is, de azért volt esély, ami a hitelek és a kamatok visszafizetése esetében gyakorlatilag ma már elképzelhetetlen.

A pénzrendszer működése iránt kicsit is érdeklődők számára nyilvánvaló, hogy a pénzt a tőkés társadalomban a magánbankok „csinálják” a semmiből, a hozzáférés feltétele pedig a semmiből csinált – ma már leginkább digitális jelként megjelenő - pénz használatának fejében fizetendő kamat és a kamatos kamattal való visszafizetés garanciáját jelentő fedezet.

A politikai hatalom valódi birokosainak a demokratikusan megalkotott törvények által megtámogatott célja a pénz szakadatlan gyarapítása. Ez a hatalmi cél a KÖZCÉLLAL pontosan ellenkező irányú társadalmi folyamatokat generál, ezért ez a hatalmi cél és az azt képviselő hatalom racionálisan és morálisan is elfogadhatatlan.


6.- Összegzés

A demokrácia társadalmi értékrendje a közcélt szolgáló cselekvési mintákkal szemben, egy valójában öncélú hatalmi hierarchia előjogait és túlélését minden körülmények között biztosítani hivatott, önpusztító és emberellenes cselekvési mintáknak a rendszere.

- A demokratikus társadalmi értékrend válsága akkor érhető tetten, amikor az egyén enni, lakni, ruházkodni, tanulni, valamilyen formában boldogulni akar, és hogy ezeket az egyéni céljait elérhesse rákényszerül az öncélú hatalom (a pénz) szolgálatára és a társadalmi értékrendben meghatározott negatív cselekvési minták követésére. Ha ezeknek a negatív cselekvési mintáknak a követésére képtelen, vagy morális megfontolásokból nem hajlandó, akkor a hatalom számára fölösleges teherré, vagy ellenséggé válva előbb vagy utóbb páriának, társadalmon kívülinek minősül.

- A társadalmi hierarchia válságának érzékeltetésére talán elég, ha megvizsgáljuk, hogy a demokratikus választások során milyen kvalitású személyeket emeltünk a társadalmi hierarchia csúcsaira, a társadalmi viszonyokat és folyamatokat alapvetően meghatározó politikai döntések meghozatalával kiket is ruháztunk fel. A politikai „elit” soraiban évek alatt megfigyelhető kontraszelekció, az öncélú dilettantizmus és a szervilizmus „mint követendő minta”megállíthatatlanul leszivárog a társadalom alsóbb szintjeire, és törvényszerűen hozza felszínre és emeli hatalmi pozícióba a gátlástalan és jellemtelen embereket.

Jelenlegi helyzetünk és rövidtávú kilátásaink nem túl rózsásak. Ami viszont valamennyiünket reménnyel tölthet el, hogy társadalmunk a döntéseink és cselekedeteink által nem csak lepusztítható, de jobbá, élhetőbbé, ha tetszik emberibbé is tehető!

Csak hát egy kicsit akarnunk is kellene…

petibatya (egy demosztokrata)

Az öncélú hatalomgyakorlás válsága

Alapvetés

A társadalom evolúciója nem ért véget a tőkés társadalom globálissá válásával és az öncélú hatalomgyakorlást álságos módon megvalósító demokráciákkal. A racionális és morális cselekvésre képes és kész ember számára a történelem igazából a közcélú hatalomgyakorlás társadalmi feltételeinek megteremtésével veheti majd kezdetét.


1.- Az öncélú hatalom mibenlétéről

A közösségi lét íratlan szabályait és írott törvényeit – a természeti törvényekétől eltérően – az állam, a társadalom domináns szerveződése feletti hatalommal bíró egyének az érdekeiknek és céljainak megfelelően szabadon alakíthatják.

Történelmi korokat és ciklusokat vizsgálva megfigyelhető, hogy a hatalmat az erőszak, vagy a hazugság eszközeivel megszerző és megtartó, ezáltal a társadalmi hierarchia legfelső szintjét elfoglaló egyének kizárólag öncélú törvények megalkotására képesek.

A hatalom óhajtása, méginkább annak akarása ugyanis, a beteljesülést követően a legjobb szándék mellett is csak öncélú törvényalkotáshoz és zsarnoki hatalomhoz vezethet.

Ez a bizonyos „öncél” nem másban, mint a hatalmat birtoklók érdekeit szolgáló hierarchia, a meglévő alá- és fölérendeltségi viszonyok állandósításában, elmélyítésében, a hatalmi pozíciók utódokra történő átörökítésének szándékában, végső soron egy statikus rend, illetve rendszer törvényi feltételeinek megteremtésében, és e törvényeknek a minden áron való érvényesítésében érhető tetten.

A külső változások lekövetésére, az evolúció lényegét jelentő túlélésre a statikus rendszerek nem, csak a dinamikus rendszerek képesek, a belső hierarchikus viszonyok, és folyamatok megváltozásával, megváltoztatásával.

Sokszínűségének megtartásával és tudatos elmélyítésével, valamint a rugalmasságát biztosító feltételek megteremtésével dinamikus, vagy nyitott végű rendszerré tehető a globális emberi társadalom is.

Az öncélú törvények szellemében, és betűje szerint működtetett társadalmi rendszerek belső folyamatai jól láthatóan szembe mennek a természet törvényeivel, ezért hanyatlásuk, majd megsemmisülésük elkerülhetetlen.

Ezeknek a statikus társadalmi rendszereknek a megváltoztatása, lehetőség szerint az összeomlásukat megelőző átalakítása, úgy racionális, mint morális szempontokat is figyelembe véve ma már több mint indokolt.


2. Ami a globalizációval megváltozott

A történelmi múltban - az egymástól jórészt elszigetelten, vagy egymással laza kapcsolatban álló társadalmak létezésének idején - egy társadalmi rendszer hanyatlását, majd szétesését követően az adott társadalom építőelemei, az egyén vagy az egyének által alkotott közösségek részeivé válhattak, illetve feloldódhattak más társadalmi rendszerekben. Ez szolgálhatta akár a fejlődést is.

Napjainkban, a globálissá vált társadalom korában egy szétesést követő újraszerveződésnek a korábbiakhoz hasonló módon már nincs semmilyen esélye.
Az ember birtokba vette a Földet, nincsenek új, szabad vadászmezők.

Az egyének és közösségek természetesen ragaszkodnak identitásaikhoz, és a korábban kialakult kulturális sokszínűség megőrzése a globális társadalom, az emberiség közös érdeke is. Ennek a sokszínűségnek a megszüntetése irányába ható folyamatok, - amennyiben a kényszerű alávetettség állapotából eredeztethetők, és az erőszak különböző eszközeivel valósulnak meg - magukban hordozzák a globális társadalom összeomlásának veszélyét.

Hiszen a létezésében veszélyeztetett, vagy akár a jövőbeni sorsát pozitív irányba befolyásolni képtelen - cselekvő képességétől ilyen módon részben megfosztott - parányi kisebbség fizikailag megsemmisítheti a többséget, a rendszer egészét, s ezáltal önmagát is.
Egy ilyen típusú összeomlásnak a veszélye - a technika, ezen belül a haditechnika jelenlegi fejlettségi és ellenőrzési szintjén - reális közelségben van.


3.  Az erőforrások működtetési céljáról

A történelem során egymást követő társadalmi formációk jól jellemezhetők egyrészt a társadalom tagjainak, az egyéneknek az egymáshoz való viszonyával, másrészt az egyéneknek a gazdasági folyamatokhoz való viszonyával, és végül, de nem utolsó sorban az erőforrások működtetésével elérni kívánt hatalmi céllal.

Hangsúlyozni kell a rendszer kettős jellegét, mert amellett hogy a társadalom egy közösségi létforma, egyúttal egy erőforrások működtetését megvalósító átalakító rendszer is.

Ez az egymástól elválaszthatatlan, szoros kölcsönhatásban álló két viszonyrendszer, illetve az ezeken belüli tényleges viszonyok, ma is, a demokráciákban is a kényszerű alávetettség, a kiszolgáltatottság, és a diszharmónia fogalmaival jellemezhetők.

Ennek a nem kívánatos viszonyrendszernek, és a következményként ténylegesen megvalósuló negatív társadalmi folyamatoknak a nyilvánvaló oka abban keresendő, hogy a társadalom, mint az „erőforrások működtetését megvalósító átalakító rendszer” működtetési célját tekintve az elmúlt évezredek során mit sem változott.

Ma is, a legújabb kori demokráciákban is, a társadalmi erőforrások működtetése az öncélú törvények által vezérelten egyértelműen szűk hatalmi érdekeket szolgál, amit egyre kevésbé képes elfedni a pusztán az ember és ember viszonyának demokratizálását célzó naiv (vagy megtévesztő) politikai törekvés.


4.- A kor kihívása

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a társadalom globálissá válásával az Ember eddigi történelmének legnagyobb kihívásával áll szemben.

A feladatunk több mint a tőkés társadalom meghaladása.

Túl kell tudnunk lépni az öncélú hatalomgyakorlás társadalomra, így az emberre is veszélyes technikáin, végső soron a társadalom több ezeréves ciklikus fejlődési korszakán, mert a globális társadalom hanyatlását majd összeomlását követően számunkra, az ember számára nem lesz, mert nem lehet majd újrakezdés.

A globalizációval a 21. századra, minden kétséget kizáróan elérkeztünk a több ezer éve tartó öncélú hatalomgyakorlás és ciklikus fejlődés végéhez.  Ez a vég jelentheti a közösségi létforma szétesését, az ember biológiai létfeltételeinek felszámolását majd az emberi faj eltűnését, de jelentheti a közcélú hatalomgyakorlás és egy lineáris társadalomfejlődés kezdetét is.

Élve a választás lehetőségével és a döntés mindannyiunk számára megadatott alapvető emberi jogával, én nyugodt lelkiismerettel az utóbbi mellé teszem le a garast. És hogy a 24-k óra ne legyen egyúttal az utolsó óránk, azért felelősséggel másokat is erre biztatnék.

petibatya (egy demosztokrata)

A 35 % körüli „kétharmadról”, és egy 99%-os többség uralmáról

„Egy eszme, amely erkölcsi ellentmondáshoz vezethet, egy államrend, amely saját módszerével önmagát halálra ítélheti, nyilván csak téveszme és hamis rendszer lehet.
Ilyen lenne a demokrácia, ha lényege a többségi elv lenne”

(Forrás:
http://hu.shvoong.com/law-and-politics/1 703440-az-%C3%BAjkori-demokr%C3%A1cia/)

Kérdés: Hát nem a többségi elv irányít?!
Válasz: Nem, mert a lényeg a diktatúrákban megszokott módon a kisebbségi elvek (célok és érdekek!) érvénysítése. Egyre kevésbbé leplezhető módon...

petibatya (egy demosztokrata)

A politikatudomány válsága

A politikatudomány nem elégíti ki a tudománnyal, mint megismerő tevékenységgel szembe támasztott alapvető követelményeket sem, ezért tudománynak semmiképpen nem nevezhető. Az „iparág” művelőinek tevékenysége a valóság megismerése helyett leginkább az öncélú hatalmi törekvések kiszolgálására, a racionálisan és morálisan védhetetlen társadalmi hierarchiák életbenntartására irányul.

1.- A politikáról

Alapvetően a politikai hatalom birtokosai által megvalósított politikai döntések, vagyis a tényleges politikai cselekvések, és nem a kinyilatkoztatott hatalmi célok határozzák meg a társadalom belső viszonyait, és folyamatait, így egyéni, és közös sorsunk alakulását is.

A hatalom működése – ami a politika lényege – minden más társadalmi cselekvés felett áll, azokat befolyása alatt tartja, ezért szerepét, és jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni.

A politikához viszonyulhatunk ellenszenvvel, közömbösen, és akár még szerethetjük is. Amit viszont minden körülmények között tudnunk kell, hogy a politika rólunk, az életünkről szól, és a hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat.


2.- A politikatudományról

A különböző tudományágaknak, a tudománynak, mint „megismerő tevékenységnek” köszönhetően ma már távoli bolygókról, az anyagi világ parányi építőelemeiről, vagy az élő szervezetek örökítő anyagainak összetételéről is igazolt tudással rendelkezünk. Az ismeretek bővülése minden „hagyományos” tudományterületen elmondható, miközben születnek új tudományágak is.

Az igazolt ismeretek gyarapításával egyedül a politikatudomány maradt adósunk, és művelőinek áldásosnak kevésbé mondható ténykedésével inkább elfelejttette, sem hogy meghaladta a klasszikusok múltbéli felismeréseit.

A politikatudomány esetében a megismerés tárgya, nem más, mint a hatalom, a tevékenység művelői pedig azok, akiket - feltehetően a fizikus, matematikus, biológus megnevezések mintájára – politológusoknak nevezünk.

A "Tudomány-e a politikatudomány?" kérdés megválaszolásánál a tudományos tevékenység három lényeges kritériumának figyelembevételét tartom fontosnak. Ezek a valóság feltárására irányuló szándék, az objektivitás és a komplexitás.


3.- Szándék a valóság megismerésére.

Napjainkban a politikatudomány kinyilatkoztatott és a politológusok által egységesen elfogadott paradigmája a (polgári) demokrácia. A rendszerváltást megelőzően egy másik, de ugyancsak egységesen elfogadott paradigmát is demokráciaként aposztrofáltak a szakma művelői, elébiggyesztve akkor a „népi” jelzőt. (talán van, még aki emlékszik a „tudományos szocializmus” kifejezésre is)

A „demokrácia-felfogások” között meglévő eltérések ellenére a közös vonások is nyilvánvalóak. Úgy, mint az aktuális hatalmi célnak való megfelelés, a kényszerű alávetettségen nyugvó társadalmi hierarchia elfogadtatásában, és fenntartásában való aktív szerepvállalás, az „elméleti alapok” biztosításával.

Párhuzamba állítva a két demokrácia-felfogást, ma már nehezen cáfolható, hogy ezek valójában egyazon paradigma gyümölcsei. A különbség „csupán” annyi, hogy a valóság eltérő szeleteit önkényesen kiragadva, és azokat általános érvényű törvényszerűségekké, dogmákká alakítva ellentétes érdekcsoportok hatalmi ambícióit szolgálják.

A rendszerváltás a politikatudományban nem a paradigmaváltásról szólt, csupán a dogmák cseréjéről, egy újabb szószörnnyel érzékeltetve a paradogmaváltásról. Ennek megélése a tudományos megismerés elkötelezett hívének, és művelőjének bizonyára nem kis belső konfliktussal járhatott, de a jelekből ítélve legtöbben ezt szakmailag is túlélték, és ma már az új dogma elismert, és népszerű hirdetőiként látjuk őket viszont.

A dogmákká merevedett, a hatalom által is megtámogatott tudományos tézisek a valóság megismerésének, és a pozitív irányú társadalmi változásoknak minden időben a legnagyobb gátjai voltak. Nincs ez másként ma sem.


4.- Az objektivitás

A tudományos megismerés nem nélkülözheti a függetlenséget, és a tudományosan elfogadott vizsgálati módszerek alkalmazását.

Teljes függetlenségről természetesen egyetlen tudományág esetében sem beszélhetünk, hiszen valamennyi működését nagyban meghatározza a hatalomhoz való viszony.
Autonóm tudományos intézmények, és kutató műhelyek a gyakorlatban nem léteznek, legfeljebb autonóm tudósokkal, vagy kutatókkal találkozhatunk. Ez utóbbiak sorsa sokszor a meg nem értés, nem ritkán a kiközösítés, és legrosszabb esetben az elhallgattatás.

Az objektivitást a politikatudomány esetében nagyban megnehezíti (fogalmazhatnék úgy is, hogy kizárja) az a körülmény, hogy a „tudósnak” arról a politikai berendezkedésről, azoknak az embereknek a tevékenységéről kell, vagy inkább kellene a valóságot feltárnia, amelytől, illetve akiktől az egzisztenciális léte függ.
Mint ahogy 1990 előtt, úgy ma sem kaphat tudományos státuszt, és félkegyelműnek, vagy páriának, minősül, az a tudományos gondolkodó, aki szembe megy a hatalmi érdekekkel.
Természetesen mondhatta 1990 előtt is bárki a kenyéradó gazdájára, a hatalomra, hogy erőszakos, elnyomó és igazságtalan, mint ahogy most is mondhatja, hogy a demokratikus hatalom a kényszerű alávetettséget, és a zsarnokságot a hazugság eszközeivel tökéletesítette, és az így kialakult, korábbiaknál is igazságtalanabb hierarchiát (a rendet), ismét csak az erőszak, egy újabb nyílt diktatúra eszközeivel lehet majd fenntartani.
Mondhatja még azt is, hogy az erőszakhoz hasonlóan a demokrácia köntösébe bújtatott hazugság sem legitimálhat semmilyen hatalmat, de ekkor ennek a „megmondó embernek” számolnia kell azzal, hogy a hónap végén a csekkjeinek befizetését, nagy valószínűséggel nem a közszférában szerzett jövedelemből fogja teljesíteni.
(A hatalom számára nem kívánatos, veszélyesnek minősített „önjáró” személyek ellehetetlenítésének korábbi, és újabban alkalmazott eljárásait nem részletezném.)

Az autonómia hiánya negatívan befolyásolja a vizsgálati módszerek kiválasztását is.
Ez azzal jár, hogy az egzakt eredményt szolgáltató módszerek háttérbe szorulnak, nem ritkán olyan indokkal, hogy ezek a társadalom, és azon belül a politika összefüggéseinek és folyamatainak megismerésére alkalmatlanok.

A kapcsolódó tudományterületek eredményeinek alkalmazása sok esetben vezetett új, nem ritkán forradalmi változást megalapozó ismeretek megszerzéséhez. Így például a fizikai ismeretek alkalmazása a kémiában, a kémiai ismeretek felhasználása a biológiában, és a sor folytatható lenne.
Az nem tagadható, hogy a társadalomtudományok nagyon sok ágának (jog, szociológia, közgazdaság…) ismereteit, és eredményeit integrálta és használja a politikatudomány. Ezeknek, a tudományágaknak is jellemzője viszont, hogy erősen „hatalomfüggők”, és a jelenségeket kivétel nélkül a valóságot torzító ideológiai szemüvegen keresztül látják, és ekként is láttatják.

Nem véletlen az sem, hogy az ideológiai szempontoktól mentes, ezért egzakt eredményeket inkább szolgáltató új tudományágak – mint például a rendszerelmélet, az információelmélet, a döntéselmélet, vagy a játékelmélet – vizsgálati módszereinek alkalmazásával csak nyomokban találkozhatunk.


5.- A komplexitás.

A politikatudomány fő iránya, lényegét tekintve ma a hatalom pártok általi megszerzésének, és megtartásának feltételrendszereit vizsgálja. Ez a tevékenység kiszolgálja ugyan a különböző érdekcsoportok, és a demokráciában hívők igényeit, de ez a terület a politikával összefüggő, és megismerésre feltétlenül érdemes valóságnak bár fontos, de csak igen keskeny szeletét képezi.

Hiányzik a komplexitás feltételeit megteremtő rendszer-szemléletű megközelítés, aminek segítségével lehetőség nyílna a politikai tevékenység céljának, a politikai döntéseknek és cselekvésnek, az azok által generált társadalmi folyamatoknak, és a folyamatok társadalmi következményeinek az összefüggő vizsgálatára. Egy ilyen típusú megközelítés nélkül nincs esély a politikában nyilvánvalóan meglévő irracionalitások feltárására, és ezen irracionalitások társadalmilag káros következményeinek megszüntetésére.

Politikatudomány a valóságban nem létezhet a politikai filozófia tárgykörébe eső alapvető kérdések konszenzusos megválaszolása nélkül, mint ahogy tudományterület művelői által egységesen értelmezett, és értett fogalomrendszer nélkül sem. (ezek mintha ma hiányoznának)

Választ kellene adni például a következő egyszerű kérdésre.
„Racionálisan, és morálisan mi fogadható el a társadalmi erőforrások működtetésének céljaként?”
A cél egyértelmű megfogalmazásával teendőink is sokkal világosabbá, és egyszerűbbé válhatnának.


6.- A tudós politológus felelőssége, és lehetősége

A politikatudomány tudományként való elfogadottságát a politológusok presztízse jól érzékelteti. Ez a presztízs a közember szemszögéből ma leginkább a javasasszony, vagy egy halottlátó presztízsével vetekszik, ami ugyan nem elhanyagolható szint, de a racionálisan gondolkodó egyén számára elfogadhatatlan.

A politikatudomány nem elégíti ki a tudománnyal, mint megismerő tevékenységgel szembe támasztott követelményeket, ezért tudománynak szerintem nem nevezhető. Korábbi és mai művelőinek tevékenysége a társadalmi valóság megismerése helyett a zsákutcás eszmék és eszmerendszerek gondolati sémáit szajkózva, jól láthatóan  az öncélú hatalmi törekvések kiszolgálására irányul.

A társadalmi bajok gyökere kivétel nélkül a politikában, a politikai folyamatok irracionalitásaiban keresendő. Ezen folyamatok ok-okozati összefüggéseinek megismerése, és a közösség tagjaival történő megismertetése nélkül ma már pozitív irányú társadalmi változások elképzelhetetlenek.
Erre a megismerésre, és a megismertetésre a tudós politológusok hivatottak, akiknek egyéni felelőssége - lehetőségeiktől függetlenül – másra nehezen áthárítható.

Meggyőződésem, hogy a pozitív irányú társadalmi változásokat a politikatudomány területén végbemenő paradigmaváltás fogja elindítani. Esély erre akkor kínálkozik majd, ha e hivatás művelői is képesek lesznek tevékenységüket a tudományos megismerés céljának alárendelni.

A hatalmi befolyás, és a rögzült gondolati sémák ismeretében ez a kihívás nem csekély.

A tudomány leendő emberének, amikor a kapa, és a kasza helyett a „megismerés tevékenységét” választja illik eldönteni, hogy a hatalmat, vagy az igazságot akarja-e szolgálni. Tudósként pedig kerülhet olyan helyzetbe, amikor a valóság megismerésének, és megismertetésének kötelessége felülírja a rövidtávú egyéni érdekeket.

Már jó ideje ilyen helyzet van!

petibatya (egy demosztokrata)

A politikai gondolkodás válsága

A "demokráciánál nincs jobb" állításnak, a pártok közvetítésével megvalósuló politikai képviseleti formánál "nem lehet jobb" változata, a társadalomról való racionális és morális gondolkodás felelősségét elhárító, a kívánatos politikai cselekvést pedig a hatalmi érdekeknek megfelelően lebénító legújabb kori dogma.

1.- Demokrácia, a létező

Az úgynevezett polgári demokráciákban a hatalomgyakorlás a pártok működésére alapozott politikai intézményrendszerek keretei között zajlik. Az állami intézmények fölötti rendelkezési jognak, a legfőbb társadalmi hatalomnak a megszerzésére a parlamenti választásokon való sikeres szereplés révén van esélye az arra aspiráló személyeknek, a politikusoknak. Ebbe a döntési, és egyben hatalmi pozícióba meghatározó módon csak a pártok által kiválasztott, vagy a pártok által támogatott - ezért azoknak elkötelezett – „önjelölt” személyek kerülhetnek oly módon, ha ennek a lehetőségét a választásra jogosult állampolgárok törvényben meghatározott százaléka a leadott voksaival számukra megteremti.

A pártok a választópolgárok számára az állam, és a társadalom jövőbeni működésére vonatkozóan az esetek többségében konkrét részleteiben is meghatározott alternatívákat kínálnak. Egyértelműen így van ez, a magukat „program pártokként” meghatározó alakulatok esetében, de alapvetően ez a meghatározója az inkább „ideológiai” alapon szervezett pártok hatalomszerzési technikáinak is.


2.- A hibás alapvetés és a legújabb kori dogma


A pártok által kínál, konkrétumaikban is meghatározott - társadalmakat megosztó - alternatívák, és közülük a közcélt leginkább szolgáló alternatíva kiválaszthatósága a többpárti demokráciák hibás alapvetése.

Globálissá vált világunkban a társadalmi szereplők, és azok kölcsönhatásainak felmérhetetlen nagyságrendje kizárja annak lehetőségét, hogy a közjó – a közcélt szolgáló társadalmi viszonyok és folyamatok összessége - konkrét viszonylatokban a jövőt illetően teljes körűen leírható legyen, és bárki az egyén vagy a közösség számára a várható döntési helyzetekre vonatkozóan pontos mintákat adhasson.

Erre, a jövőbelátás képességének vélhető hiányában  a pártok sem képesek.

Racionális érvekkel cáfolhatatlannak tűnik az a - gyakorlati tapasztalatok által is igazolt - megállapítás, mely szerint, a pártok által kínált, a társadalom jövőjére vonatkozóan konkrét elemeiben előre meghatározott jó cselekvési alternatívák a valóságban nem léteznek.

Amik politikai értelemben - az időbeni kényszerű változtatás igényeit figyelembe véve – alternatívaként egyáltalán számításba vehetők: az állam jövőbeni „jó” működéséhez szükséges,” jó” politikai döntések feltételeinek megteremtése, vagy e feltételek megteremtésének elmulasztása. (A jó értelmezése: közjót, közcélt szolgáló)

Egy rendszer hibás, vagy hamis alapvetés szellemében történő működtetése törvényszerűen végződik a rendszer működésének kudarcával.

Ezen a hibás talapzaton nyugvó hamis demokratikus paradigma, a pártok közreműködésével zajló kollektív szemfényvesztés „teremti” meg a feltételeket az állami intézményrendszer és a társadalmi folyamatok irracionális működéséhez, ezeknek az irracionális folyamatoknak az állandósulásához, és elmélyüléséhez.

A "demokráciánál nincs jobb" állításnak, a pártok közvetítésével megvalósuló képviseleti demokráciánál "nem is lehet jobb" változata felelősség el- és áthárító, a társadalmi problémák lényegi elemeit elfedő legújabb kori dogma.

A hatalmi érdekeket kiszolgáló dogma „bástyái” erősek és ma még bevehetetlennek tűnnek, mint ahogy bukásukat megelőzően minden korábbi dogmára is ez volt a jellemző.


3.- Cél a hatalom

A pártok jelöltjei, aktivistái, és a pártokkal szimpatizáló egyének - elsősorban a pártokhoz különböző szálakkal kötődő értelmiségiek - az általuk talán jónak hitt, de a közjó megvalósítására eredendően alkalmatlan alternatívákat próbálják jóként elhitetni, a szavazó polgárok többségével a választható legjobb lehetőségként elfogadtatni.

Ez a „mutatvány” csak annak a pártnak hozhat sikert, amelyik a legtöbb választót, a legkülönbözőbb módokon, a leggyakrabban képes „megszólítani” olyan karizmatikus személyen keresztül, aki a többség számára hitelesítheti a kínált, és hitelteleníthet minden más alternatívát, s mely személyt a külső hatalmak képviselői hitelesként elfogadva különböző formában támogatnak.

A pártot és annak programját megjelenítő személy a siker szempontjából döntő fontossággal bír, mert a választópolgárok nagy többsége soha nem racionális megfontolások alapján a programokra szavaz - azok számára jórészt ismeretlenek is maradnak - hanem emócióira hagyatkozva, a programokat megjelenítő személyek alapján választ. (infantilizált tömegek).


4.- A hatalom megszerzésének feltételei

1.- A társadalmi viszonyokkal és folyamatokkal, és az azok kialakulásában méltán elmarasztalható hatalomgyakorlókkal szembeni elégedetlen társadalmi többség.
2.- Egy ígéretekben bővelkedő, de a szavazók nagyobbik része számára még hihető választási program.
3.- A választók által leginkább igényelt „ideológiai körítés”, és ezt az ideológiai körítést hitelesen feltálalni képes értelmiségi „holdudvar”.
4.- A pártot, és annak programját hatékonyan megjeleníteni képes karizmatikus személy.
5.- A pártnak és vezetőjének - az adott társadalom nemzetközi kapcsolatrendszerét meghatározó - a külső hatalmi struktúrák képviselői általi elfogadottsága, és támogatása.
6.- A sajtó és a tömegtájékoztatási eszközök közvetítésével a nyilvánosság előtti folyamatos, pozitív minőségű jelenlét.
7.- Végül, de nem utolsó sorban pénz, sok-sok pénz.

Ezen feltételeknek a megléte esetén egy párt, és annak képviselői „eladhatókká” válnak, és az „üzlet” - egyik részről a hatalomba emelés, másik részről a hatalom megszerzése - a választók többségi szavazatainak elnyerésével realizálódhat.


5.- A pénz, a hatalom és a demokrácia

A hatalom megszerzéséhez a pártok számára szükséges pénz nem teremthető elő, és a nyilvánosság előtti pozitív beállítottságú jelenlét lehetősége sem szerezhető meg a tőketulajdonosok támogatása nélkül, akik mint tudjuk a sajtót és a tömegtájékoztatási eszközöket is birtokolják, vagy befolyásuk alatt tartják.

Győzelmi esélye egy ma demokratikusnak nevezett választáson így csak annak a pártnak lehet, amelyik programjában nem kérdőjelezi meg a tőketulajdonosok előjogait, és ennek az "elvárásnak" a párt döntési pozícióba juttatott képviselői is a legmesszebbmenőkig megfelelnek

A tőke és mindenek előtt a multinacionális tőke érdekeinek ilyetén módon történő megkülönböztetett kezelésében, a helyi és a nemzetközi pénzügyi központoknak egy parlamenten kívüli, parlamentek fölött álló magasabb szintű, ellenőrizhetetlen döntési központként történő elfogadásában - ami de facto egyenlő a tőketulajdonosok és a pénzügyi menedzsment társadalom fölötti antidemokratikus státuszának a szentesítésével - a képviselőket még esküvel vállalt kötelezettségük sem korlátozhatja.

Ennek az eskünek a szövege a Magyar Köztársaság Országgyűlésének képviselőire vonatkozóan szó szerint a következő.
„Én .............................. ..a Magyar Köztársaság Országgyűlésének képviselője esküszöm, hogy képviselői tisztségem ellátása során hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hű leszek, az alkotmányt és a jogszabályokat megtartom, a tudomásomra jutott titkokat megőrzöm, munkám során választóim akaratához és megbízásához híven lelkiismeretesen járok el, és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a Magyar Köztársaság fejlődését előmozdítsam, népének boldogulását elősegítsem”.

Mint az élet azt sajnálatos módon bizonyítja, az országgyűlési képviselők, ha akarnának, sem tudnának vállalt kötelezettségüknek megfelelni: a „Magyar Köztársaság fejlődését” és „népének boldogulását” szolgálni, a társadalmi közjó megvalósítását elősegíteni.
Nem erre kapnak megbízást, nem ezért választatnak meg ugyanis, és egy ilyen cél szolgálatához számukra a feltételek sem adottak.

A képviselők a választók elnyert szavazataival - bármennyire is úgy tűnik - nem a közérdek érvényesítésére, a választópolgárok közös érdekeként elfogadható közjónak a képviseletére és megvalósítására kerülnek a hatalomba. Oda a pénz-, a tőketulajdonosok juttatják, vagy engedik bejutni őket és csak látszólag a választópolgárok közös akarata.

Azok a parlamenti képviselők és pártvezetők, akik a tőketulajdonosok érdekeinek ellenében, a helyi és még inkább a multinacionális tőke szakadatlan gyarapodásának és koncentrálódásának útját állva próbálnak politizálni, azokkal a módszerekkel, melyekkel a hatalomba emeltettek, onnan rövid úton - a hatalmat gyakorló tőketulajdonosok érdekeinek megfelelően - eltávolíttatnak.

Az „alkalmatlannak” bizonyult parlamenti képviselők eltávolítása a hatalom valódi birtokosainak a tőkés társadalom „konszolidált” viszonyai között egyáltalán nem okoz problémát. Válogathatnak az önjelölt és „megcsinálható” pártpolitikusokban, akikből nem meglepő módon egyik párt és ország sem szenved hiányt. A választék akkor is megvan, ha netán a hatalmon lévő pártot kell valamilyen ok miatt másikra lecserélni.

A konzervatív, liberális, demokrata, szociáldemokrata pártok készek, sőt törekszenek egymás leváltására, miközben a választók számára a lényeg mit sem változik.
A tőke szatellit pártjainak sorába az előzőek mellé mára felsorakoztak az úgynevezett kommunista utód pártok, amelyek a posztkommunista utódállamokban - a tőke és annak nemzetközi szervezetei által elismert módon - több ország esetében is igen jól „helytállnak”.
Itt látszik kristálytisztán, hogy az eszmék és az ideológiák a politikai elit és a tőketulajdonosok hatalmi elitje számára csupán eszközként szolgálnak, és valójában nem jelentenek semmit.

„A király meztelen!” Ami egyedül fontos, az a hatalom megszerzése, majd annak részérdekeket szolgáló kisajátítása.
A választóknak az már fel sem tűnik, hogy a liberális pártok konzervatív, a szociáldemokrata pártok pedig liberális gazdaságpolitikát valósítanak meg, vagy éppen fordítva. Ebben különösebb kivetni valót a politikai elemzők sem találnak, sőt az ilyen politikai gyakorlatot a pragmatizmus megnyilvánulásaként értékelik. Annyiban természetesen pragmatizmusról beszélhetünk, amennyiben az éppen hatalomra kerülő bármelyik típusú párt a társadalmi feszültségek pattanásig feszülését követően - a rendszer összeomlását, a társadalmi káoszt elkerülendő - úgymond „lazít a tőke szorításán”.

Ennek a bizonyos lazításnak a lehetőségei - a parlamentek által ellenőrizhetetlen, és a kormányok részéről pedig kezelhetetlenné vált globális tőkepiac „működésének” a következtében, a globális tőkés társadalom részét képező országokban - egyre minimálisabbra csökkennek. Ezt a tendenciát látszik megerősíteni a nyugat-európai polgári demokráciák szociális ellátó rendszereinek megkezdett leépítése, a munkahelyek számának nagyarányú csökkenése, miközben ugyanott és ugyanakkor a bankok, biztosító társaságok és a multinacionális cégek növekvő profitról számolhatnak be.

A „lazítás” alkalmazható eszközeinek hiányában - a rendszer összeomlásának és a káosz elkerülésének lehetséges módjaként - a kényszerű alávetettség „rendjének” erőszakos eszközökkel történő fenntartása, a nyílt diktatúra bevezetése kínálkozik „jól bevált” megoldásként. Így juthatunk el a többpárti demokráciák rejtett diktatúrájából a nyílt diktatúrák századunkban többször is megtapasztalt mélységeibe.

Az állam hatalmi intézményei egyre jobban felértékelődnek, és ezzel párhuzamosan a bürokrácia, a szürke eminenciások csoportja is egyre nagyobb hatalomra tesz szert, így nem ritkán a választott képviselők számára is ellenőrizhetetlenné tett tevékenységüket a törvényekben is rögzített jogosítványaik alapján érdemi kontroll nélkül végezhetik. A szürke eminenciások - akik az egyre gyakrabban nyilvánosságra kerülő korrupciós ügyek tanulsága szerint nem kis számban a tőketulajdonosok közvetlen befolyása alatt állnak - és az általuk irányított bürokrácia jelentik a tőke számára a rendszer parlamenten kívüli hatalmi garanciáit.

A hatalmi intézmények - adóhatóság, katonaság, rendőrség, államvédelem, bíróságok, büntetés-végrehajtás - központi költségvetésből történő, egyre nagyobb közösségi tőkeforrásokat felemésztő „fejlesztése” mellett fokozatosan, vagy drasztikusan csökken az állam szolgáltató intézményeinek működtetésére fordított központi tőkejuttatások nagysága, amit előszeretettel támogatásnak minősítenek a hatalom képviselői.


Az egészségügy, a nyugdíjellátás, az oktatás, a kultúra, és nem utolsó sorban a tudományos kutató és fejlesztő munka finanszírozásának önkormányzati hatáskörbe utalása, piacosítása, vagy a „demokrácia kiteljesítésének szándékával” egyházakra, civil szervezetekre történő átruházása természetesen nem zavarja, inkább szolgálja a tőke, és a tőketulajdonosok érdekeit.


A környezetvédelem finanszírozása nem illeszthető be az előző felsorolásba, mert központi támogatása szinte minden országban növekszik, ami a közjó károsításának és a közpénzek magántőkévé konvertálásának - a háborúkhoz és az azokat követő újjáépítésekhez hasonlóan – egy igen „hatékony” lehetőségét biztosítja. A környezetszennyezés és a háború, mint „üzlet” az egyik oldalon, a környezetvédelem és az újjáépítés, mint üzlet a másik oldalon.

Annak a pártnak a képviselői, akik a tőke érdekeinek ellenére mégis hatalomba jutnának, és a gyakorlatban is végre akarnák hajtani választási ígéretekben megfogalmazott változtatásaikat, szembe találnák magukat a rendszer folytonosságában érdekelt szürke eminenciásokkal, a hatalmi intézmények bürokrata gépezetével.
Ez az egy irányba forgó hatalmi gépezet - már csak „tehetetlenségi nyomatékánál” fogva is - kíméletlenül „bedarálja” a működését megváltoztatni akarók kisebb vagy nagyobb csoportjait, függetlenül azok választói támogatottságának mértékétől. Az állami intézményrendszer működtetői - a hatalmi intézmények „öntörvények” által irányított mozgási mechanizmusainak köszönhetően - bármely kormányt képesek megbuktatni, és ezzel a kormány mögött kiálló parlamentet is a feloszlatás sorsára juttatni.
Amennyiben a tőkésállam jól szervezett, és hatalmi intézményei erősek a tőkés társadalmi rendszer egésze működésképtelen kormány nélkül is „kiválóan” funkcionálhat, amire Olaszország példája szolgálhat bizonyságul.


6.- A hamis paradigma csapdájában

A mindennapok valósága nem hagy kétséget a felől, hogy a többpárti parlamentáris demokráciák társadalmi viszonyai között is egy diktatúra, egy kőkemény elnyomó rendszer valósul meg, amelyben a nyílt diktatúrákhoz hasonlóan egyszerre van jelen a korlátlan szabadság, és az embert nyomorító zsarnokság.

Ezt a diktatúrát - a kényszerű alávetettség állapotát fenntartó diktatórikus hatalmi intézményeket - az erőszak meg nem szüntetheti, legfeljebb egy másik igazságtalan rendszerre cserélheti.
Ennek a bizonyosságát mutatja a kommunista világrendszer létrejötte, és az európai nyílt diktatúrák múlt századi újraéledése is. Az a kérdés, hogy melyik diktatórikus rendszer a rossz, vagy kevésbé rossz - a „puha” diktatúra-e, vagy a „kemény” demokrácia - az egyéni „ízlés”, vagy a személyes megtapasztalás alapján mindenki által eldönthető.
Azt viszont világosan látható, hogy a közjó megvalósításában érdekelt tudatos egyén szempontjából, és a globális emberi társadalom jövőbeni létezésének meghatározó társadalmi formációjaként egyik sem elfogadható.


A hatalmi célok konszenzus útján - tehát békés eszközökkel - történő megváltoztatása, és a politikai struktúrának az új hatalmi célok szellemében történő átalakítása azért is indokolt, mert azok megváltoztatása nélkül a többpárti demokráciák társadalmain a nyílt diktatúrák választások révén is bármikor úrrá lehetnek.

Ennek legtöbb tanulsággal szolgáló példái, a náci Németországnak a világot is lángba borító társadalmi tragédiája, és azoknak a ma is működő rendszereknek a létrejötte, amelyek egy újabb világégés csíráját magukban hordozva szintén a többpárti parlamentáris demokrácia talajából nőttek ki.

A világban zajló társadalmi változások optimista szemlélője azt látja, hogy a nyílt diktatúrák megszelídülvén újból és újból visszatérnek a parlamentáris demokráciák békésebbnek látszó vizeire, ami azt a téves látszatot keltheti, hogy a pártok működésére alapozott képviseleti demokrácia, és a belőle kinőtt globális tőkés társadalom a lehetséges társadalmi rendszerek „legjobbika”, s ekképpen a társadalmak evolúciós fejlődésének csúcsa.

A valóságos helyzet ezzel ellentétesen azt igazolja, hogy egy olyan kihalásra ítélt őshüllővel állunk szemben, amelyhez hasonló a kommunista világrendszer képében alig egy évtizede múlt ki, remélhetőleg végérvényesen.


7.- A leegyszerűsített társadalmi valóság

- Foglyai vagyunk egy politikai és hatalmi struktúrának.
- Szemlélői, és többségében tudatlan résztvevői egy ostoba politikai színjátéknak.
- Elszenvedői a hatalomgyakorlás valóságából eredő korlátlan szabadság, és zsarnokság fizikai és mentális következményeinek.

Erről a társadalmi valóságról feltételezik és hiszik nem kevesen, hogy a demokráciával azonos, aminek „jóságáról” a hatalomgyakorlók kinyilatkoztatásai egyre kevésbé képesek a társadalom tagjait meggyőzni, létezzenek azok a társadalmi hierarchia bármelyik szintjén.

Sokak, és egyre többek számára ismert, hogy a gazdasági és társadalmi folyamatokat a demokrácia színfalai mögött kialakított rejtett kapcsolati hálók ismeretlen szereplői alakítják a magántőke gyarapodásának és koncentrálódásának minden más érdeket alárendelve.


Korlátlan szabadságuk biztosítása érdekében egyre inkább kiterjesztik a társadalom számukra előnyös hierarchikus rendszerének garanciáját jelentő kényszerű alávetettség állapotát, a zsarnokságot.
Igazából nem számolnak ekkor a hatalomgyakorlás lehetséges következményeivel, ön és közveszélyes módon instabillá, és egyre kaotikusabbá teszik a rendszer egészét, melynek részeiként törvényszerűen ők is a működési zavarok akaratlan elszenvedőivé válnak létezésük fizikai és lelki minőségében egyaránt.

A globális tőkés társadalom destabilizálódását jelző egyre gyakoribb lokális pénzügyi válságok a szokásos módon a végtelenségig nem kezelhetőek. Nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény sem, hogy a válságok "szokásos" kezelése is súlyos gazdasági traumákat okoz az érintett országokban, és térségekben. A következmények egy határon túl nagy valószínűséggel már semmilyen eszközzel nem lesznek kezelhetőek.

Egy olyan csapdában vagyunk, , mi szegények és gazdagok, rablók és pandúrok - nemre, korra, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül – amiből szabadulni csak együtt van esélyünk.
Nem más ez a csapda, mint a hazugság csapdája, ami hol lazábban, hol szorosabban attól a pillanattól tart fogva bennünket, amikor a sors kegyelme révén elnyert, és a társai bizalma által megerősített hatalmat az ember először használta fel önző módon a maga javára, hazug módon elhitetve önmagával és másokkal, hogy az így létrejött hatalom szolgálhat mást is, mint a köz javát.

Mint ahogy a csapda nem új keletű, a belőle való szabadulás lehetőségét is régóta ismerhetjük. Buddha tanácsát: „Adjátok vissza a szavak igazi értelmét!” Krisztus szavaival folytatva: „Az igazság szabadít meg titeket”, és ennek a két gondolatnak az egybecsengő üzenetét elfogadva a probléma megoldásának kulcsát szinte a kezünkben érezhetjük.


8.- Megválaszolásra érdemes kérdések

- Akarjuk-e, és főleg képesek vagyunk-e ma ezt a kulcsot kézbe venni?
- Létrehozható-e egy olyan politikai és hatalmi struktúra, melynek működtetői ezt a kulcsot a köz javára használják majd?

Ha a hagyományos gondolati sémákon belül maradva a válaszokat és valamiféle megoldást társadalmi bajainkra, a mára kiüresedett zsákutcás eszmék és eszmerendszerek világán belül keressük, akkor a pozitív irányú társadalmi változástatásokhoz nélkülözhetetlenül szükséges új felismerésekre nem számíthatunk. Azok nélkül viszont napjaink merőben új társadalmi kihívásaira nem lehet kielégítő válaszokat találni.

Egyszerűen azért, mert: „A lényeges problémákat nem oldhatjuk meg ugyanazon a gondolkodási szinten, mint ahol megteremtettük őket.”(Einstein)



petibatya (egy demosztokrata)

A társadalom rendszerjegyei

A végtelen kiterjedésű anyagi világnak a globális emberi társadalom az a parányi rendszere, melynek működési törvényeit, - az élettelen és élő természeti rendszerektől eltérően - egy racionális és morális lény szabadon alakíthatja.

1.- Rendszertípusok

Rugalmasságukat, alkalmazkodó képességeiket tekintve a rendszerek alapvetően a statikus, és a dinamikus rendszerek csoportjaiba sorolhatók.

A statikus rendszerek csoportjába tartoznak azok a rendszerek, melyeknek alkotóelemei a hierarchikus belső viszonyok módosulására, új struktúrák létrehozására - így a külső változások lekövetésére - alkalmatlanok.
Ezeknek a rendszereknek a szerkezete születésük pillanatában meghatározott, ezért nevezhetjük őket determinisztikus rendszereknek is. Ebbe a rendszer-csoportba tartoznak többek között az élővilág egyedei, és mint egyén maga az ember is.

A dinamikus rendszerek alkalmasak a különböző mértékű külső változások lekövetésére köszönhetően annak, hogy hierarchikus viszonyaik képesek a változásra, a belső folyamatok pedig az átalakulásra.

Amíg a statikus rendszerek életpályájának hossza - rugalmatlanságuk következtében - időben jól behatárolható, addig a dinamikus rendszerek meghatározhatatlan élettartamú, nyitott végű, avagy nyitott rendszerekként is felfoghatóak.

Dinamikus rendszer a bioszféra, és sokszínűségének megtartásával és tudatos elmélyítésével, valamint a rugalmasságát biztosító feltételek megteremtésével nyitott végű rendszerré tehető az emberi társadalom is.



2.- A társadalmi rendszer kettős jellege

Az emberi társadalom egyrészről egy közösségi létforma, és ebbéli minőségében a történelem során egymást követő társadalmi formációk jól jellemezhetők a társadalom tagjainak, az egyéneknek az egymáshoz való viszonyával.
Másik minőségében egy erőforrások működtetését megvalósító átalakító rendszer, amit viszont az egyéneknek a gazdasági folyamatokhoz való viszonyával, illetve az erőforrások működtetésével elérni kívánt céllal lehet leginkább jellemezni.

Valamennyi társadalmi formáció vonatkozásában, mint általános vonás megállapítható ezeknek a viszonyoknak az egyenlőtlensége, továbbá a konkrét társadalmak a sajátos belső viszonyok által meghatározott  egyedi jellege.

A társadalmon belüli egyenlőtlen viszonyt az egyének különbözősége történelmileg állandó kategóriává emeli, illetve eredendően akként határozza meg, a konkrét társadalmak egyedisége pedig természetszerűen következik azok eltérő belső mozgásaiból, a történelmi múltban végigjárt más-más fejlődési pályákból.

Ez az egymástól elválaszthatatlan, szoros kölcsönhatásban álló két viszonyrendszer, illetve az ezeken belüli tényleges viszonyok, ma leginkább a kényszerű alávetettség, a kiszolgáltatottság, és a diszharmónia fogalmaival jellemezhetők.


3.- A hierarchia

Egy adott rendszer belső struktúráját tulajdonképpen a rendszert alkotó elemek alá- fölérendeltségi viszonyai, az alrendszerek hierarchikus elrendezettségének pillanatnyi állapota adja.

A struktúra középpontjában, ha tetszik a hierarchia csúcsán minden rendszer esetében, kell léteznie egy olyan domináns szerveződésnek, egy olyan erőközpontnak, amely „működésével” a rendszerelemek mozgási irányát megszabja, azok kölcsönhatásait befolyásolva az adott rendszert más rendszerektől elkülönítetten - egyúttal az azokhoz való illeszkedést is alapvetően meghatározva - a rendszerelemeket egységes egészként egyben tarja.

Az emberi társadalmat létrehozó és azt a kezdetektől fogva mozgásban tartó erő nem más, mint a tudás, domináns eleme pedig a mindenkori hatalmi centrum, ami a civilizációk történelmi fejlődésének köszönhetően ma már az állam.

A társadalomról, mint rendszerről csak akkor beszélhetünk, ha annak legfontosabb alkotó elemei az egyének, egymással valamilyen szempontok szerint felállított hierarchikus kapcsolatok viszonyai között léteznek.

A társadalmi hierarchiában elfoglalt hely mindenkori fokmérője az egyes egyének által birtokolt hatalom nagysága.
Sarkalatos kérdés, hogy mik azok a szempontok és körülmények, melyek azok a cselekvési minták, amelyek a mára globálissá vált társadalmon belül az egyének hierarchiában elfoglalt helyét, az egyének által birtokolt hatalom nagyságát meghatározzák.


4.- Korunk kihívása

Az egyenlőtlen társadalmi fejlődés következtében a második évezred fordulóján egymás mellett léteznek a különböző eszmék és ideológiák szellemében működtetett államok, melyek önmagukban is eltérő kultúrával és más- más világképpel bíró egyének által alkotott közösségek boldogulásának meghatározói.

Az óriási kavalkádban is jól látható, hogy az eltérő politikai rendszerek között egyre inkább felerősödik a kényszerű alávetettség, az erőszak, vagy a hazugság talaján nyugvó hatalmi hierarchiák harca. A hatalmi hierarchiáknak ez, az államok által is támogatott, mára minden racionalitást nélkülöző kíméletlen küzdelme hatja át a mindennapjainkat, s állítja szembe egymással az egyéneket, társadalmi csoportokat, és társadalmakat.

A helyzet alapvető ellentmondásának tekinthető, hogy az ember, mint tudatos lény elemi érdekeivel ellentétesen, a döntései által meghatározott cselekedetein és az irányításával működő gazdasági és társadalmi folyamatokon keresztül irracionális módon és mértékben csökkenti a társadalomnak, mint közösségi létformának, és az embernek, mint biológiai lénynek az életesélyeit.

5.- Mielőtt a saját kardunkba dőlnénk
Az emberi társadalmakra - mint a rendszerekre általában - jellemző egy belső struktúra, s a kapcsolódó külső rendszerekhez való viszonyt eldöntő belső folyamatok itt is a rendszerelemek kölcsönhatásaiként olyanok amilyenek, harmonikusak, avagy diszharmonikusak.
Ami viszont a társadalmat megkülönbözteti minden más általunk eddig megismert rendszertől, hogy ennek struktúráját, a rendszerelemek kölcsönhatásait, a belső folyamatok irányultságát, és ezen keresztül a társadalom külső rendszerekhez való viszonyát a tudattal, az érdekek felismerésének képességével, a döntés és cselekvés lehetőségével bíró önálló „rendszerelemek”, az egyes emberek határozzák meg.

Számunkra, az ember számára megadatott annak lehetősége, hogy az általunk létrehozott rendszer, a társadalom működtetésének célját kijelöljük, és kialakítsuk azt a belső struktúrát, a rendszerelemek kölcsönhatásainak azt a minőségét, melyeknek révén a megvalósuló belső folyamatok szolgálni képesek a választott célt.

Mielőtt tehát a kezünket felemelve megadnánk magunkat a sorsnak, a társadalmi folyamatokat tőlünk függetlenül irányító „láthatatlan kéznek”, esetleg reményünket végkép elveszítve a saját kardunkba dőlnénk, tanácsos lenne, ha mi választók, a hatalomra aspirálók, és a hatalmat gyakorló megválasztottak néhány dolgot - főleg magunk előtt - tisztáznánk, és a lényegesnek tartott kérdésekben a válaszokat illetően megegyezésre jutnánk!


petibatya (egy demosztokrata)

Amit a rendszerekről a politikai elit és a véleményformáló értelmiség tagjain túl a választópolgároknak is tudnia kellene!

Alapvetés

A napjainkra globálissá vált emberi társadalom a Föld valós természeti folyamataiból eredeztethető, és mai ismereteink szerint kapcsolatunk az élettelen és élő földi rendszerekkel, más kapcsolatokkal nem helyettesíthető.


I. Vázlatosan a rendszerekről

1.- A folyamatosan változó, mozgásban lévő anyagi világ, különböző szintű és eltérő szervezettségű rendszerek végtelen kiterjedésű összessége.

2.- Két, tökéletesen egyforma rendszer nem létezhet, viszont vannak jellemző jegyek, amelyek valamennyi rendszer esetében fellelhetők, így ezek általános érvényű törvényszerűségekként is értelmezhetők.

3. - A természeti rendszerek egy meghatározott idő-intervallumon belül sajátos belső struktúrával, és az alkotóelemeik (alrendszereik) kölcsönhatásai révén megvalósuló belső folyamatokkal jellemezhetők.

4. - Rendszerek megszületnek, fejlődnek, majd egy rövidebb vagy hosszabb ideig tartó egyensúlyi állapotot követően hanyatlásnak indulnak, és végül megszűnnek. A megszűnést követően - ami a rendszer élettartama alatt külső hatás vagy hatások következtében összeomlással bármikor bekövetkezhet - az alkotó elemek más rendszerek részeivé válnak, és a korábbiaktól eltérő struktúrák szerint újrarendeződnek.

5 - Egy rendszer önmagában nem, csupán más rendszerekkel való kölcsönhatásaiban - hatások és ellenhatások viszonyai között - az úgynevezett input és output kapcsolatokon keresztül létezhet.

6. - Az alkotó elemek kölcsönhatásainak, a tulajdonképpeni belső folyamatainak azt a minőségét, amely képes biztosítani a kapcsolódó külső rendszerekkel a tartós egyensúlyi állapot fennmaradását harmóniának nevezzük.

7. - A rendszer struktúráját, a rendszert alkotó elemek (alrendszerek) hierarchikus elrendezettségének pillanatnyi állapota adja.

8. - A struktúra középpontjában, ha tetszik a hierarchia csúcsán, minden rendszer esetében létezik egy domináns szerveződés, egy olyan erőközpont, amely a rendszerelemek mozgási irányát megszabja, azok kölcsönhatásait befolyásolva az adott rendszert más rendszerektől elkülönítetten - egyúttal az azokhoz való illeszkedést is alapvetően meghatározva - a rendszerelemeket egységes egészként egyben tarja.

9. - Hierarchia hiányában rendszerről nem, csupán elemek halmazáról, illetve káoszról beszélhetünk.

10. - Az erőközpont bármilyen ok miatti megszűnését követően a rendszerelemek mozgása koordinálatlanná, egymás hatásait kioltóvá, kaotikussá válik. Az így kialakult „belső” káosz, - mint ahogy minden más - csak viszonylagos. Hiszen egy másik dimenzióból vizsgálva ez az állapot, csupán egy széthulló „rész” elemeinek a befogadó „egész” működési törvényeinek megfelelően történő újrarendeződésével, egy beolvadással, vagy egy új rendszer születésével lesz azonosítható.


II.- A törvények hierarchiája

1. - Az objektív törvények

Az anyagi világ jelenségei, minden kétséget kizáróan törvények által vezéreltek.
Ezek a hitünk szerint természetinek, vagy isteninek nevezett törvények az embertől függetlenül létező objektív meghatározottságok. Forrásukat most nem kutatva, az ateisták, és az isteni eredetben hívők közös álláspontjaként elfogadható talán az állítás, mely szerint ezek a törvények megváltoztathatatlanok, lehetőségünk „pusztán” a felismerésükre, és általános megismertetésükre, valamint a hozzájuk történő alkalmazkodás társadalmi feltételeinek megteremtésére korlátozódik.

2. - Az ember alkotta törvények

Az emberi társadalom az anyagi világ része, ezért létezése nem függetleníthető a természeti rendszerek működését meghatározó objektív törvényszerűségektől.

A társadalom működését alapjaiban meghatározó íratlan, és írott törvényeket néhány ezer éve a hatalom erőszakos bitorlói, vagy a megtévesztett tömegek által demokratikusan döntési helyzetbe emelt, és ott megtűrt öncélú hatalomgyakorló öntik formába, fogadják el, és tartatják be a központi hatalom, (az állam) erőszakos eszközeivel.

Józan ésszel belátható talán, hogy az ember alkotta törvények büntetlenül  nem írhatják felül a természet törvényeit.  Az azoknak való alávetettségünk figyelmen kívül hagyása, vagy az alávettség tagadása a lehető legnagyobb hiba, amit az ember önmagával és politikai döntéshozóként a közösség egészével szemben elkövethet.

Azok a mindenkori hatalom által alkotott törvények, amelyek szembemennek a természet törvényeivel, számunkra racionálisan és morálisan is elfogadhatatlanok. Elfogadhatatlanok, és minden képen megváltoztatandók, mert az általuk gerjesztett, és erőszakosan fenntartott társadalmi folyamatok a közösségi létforma felszámolása irányába hatnak, és végső soron az embernek, mint biológiai lénynek a túlélési, fennmaradási esélyeit is megszüntetik.


III. - Egy szubjektív helyzetkép

A természeti környezet, mint az emberi társadalom létezésének közege önszabályozó folyamataiban és belső harmóniájában súlyosan sérülni látszik.

Lokális szinten legszembetűnőbb az élővizek és termőterületek (a talaj) kedvezőtlen állapotváltozása, minőségromlása. Ezzel párhuzamosan megfigyelhető az édesvíz-készletek és a termőterületek abszolút értékben mérhető csökkenése is. Rohamosan szűkül a növény és állatvilág természetes élőhelyeinek nagysága, s a fajok sokasága számára elviselhetetlen módon és gyorsasággal változik meg a maradék élőhelyek minősége is. Fajok tízezrei tűnnek el visszahozhatatlanul, széteső ökoszisztémákat hagyva maguk után.

A sokasodó lokális természeti katasztrófák egyre inkább „összeérnek”, és egymás hatásait felerősítve globális méreteket öltenek.

Lokális természeti katasztrófaként értelmezendő egy adott ökoszisztéma évtizedek alatt történő - az egyén által nem, vagy alig érzékelhető - szétesése is, nem csupán annak gyorsan lezajló „látványos” megsemmisülése. Ezek a lokális problémák először a föld légkörének megváltozásában összegződnek, s csúcsosodnak ki.
Közvetett módon így válnak a lokális problémák fokozatosan egy globális méretű ökológiai katasztrófa, a bioszféra szétesésének okozóivá. A légkör széndioxid koncentrációjának növekedése, a savas esők, az egyenlítő menti őserdők csökkenése és a természeti környezet általános pusztulása kézzelfogható valóság.

A természeti rendszerek nem kívánatos állapotváltozása, mint következmény levezethető:
- A természetet „átalakítani” és „legyőzni” akaró kommunista rendszerek működési gyakorlatából.
- A gazdasági és társadalmi folyamatokat alapvetően a haszonelvűségre alapozottan működtető, a tőke gyarapítását minden más érdek fölé helyező kapitalista „gazdálkodásból”.
- Az alacsony gazdasági teljesítményű "túlnépesedett" társadalmak emberének az életben maradást célzó, természettel folytatott kényszerű küzdelméből.


Utószó

Az írás bevezetőjében megfogalmazott elvárásnak véleményem szerint ma sem a politikai elit, sem a véleményformáló értelmiség nem képes, és igazából nem is akar megfelelni. A hatalom szándékainak megfelelően infantilizált tömegek esetében pedig ez el sem várható.

A pártokba szerveződött politikai elitet lekötik a hatalom megszerzéséért, kisajátításáért és megtartásáért folyó csatározások, a véleményformálók pedig elbíbelődnek a ma már tarthatatlan, nem ritkán nevetségessé váló ideológiai körítések gyártásával, lényegét tekintve valamelyik hatalmi érdekcsoport szervilis kiszolgálásával.

A körülmények ismeretében érthető, hogy a közös sorsunkat eldöntő kérdések érdemi tisztázására így sem idejük, sem energiájuk nem marad. Amit még a demokratikus hatalom forrásának tekintett nép folyamatosan megtapasztal, hogy az ellenérdekelt politikai felekből hiányzik a közösségi gondok megoldásához szükséges párbeszédnek még a szándéka is.

Amíg ez a helyzet nem változik, addig sodródásunk egy negatív társadalmi végkifejlet felé megállíthatatlan.


petibatya (egy demosztokrata)

Öncélú vagy közcélú hatalom kell nektek emberek?

(A ciklikus és lineáris társadalomfejlődés határmezsgyéjén - újratöltve)

Alapvetés

A társadalmi evolúció nem ért véget a huszadik századdal. A racionális és morális cselekvésre képes és kész ember számára a történelem igazából a lineáris fejlődés társadalmi feltételeinek megteremtésével veheti majd kezdetét.


1.- A ciklikus társadalomfejlődés mibenlétéről

A közösségi lét íratlan szabályait, és írott törvényeit – a természeti törvényekétől eltérően – az állam, a társadalom domináns szerveződése feletti hatalommal bíró egyének az érdekeiknek és céljainak megfelelően szabadon alakíthatják.

Történelmi korokat és ciklusokat vizsgálva megfigyelhető, hogy a hatalmat az erőszak, vagy a hazugság eszközeivel megszerző és megtartó, ezáltal a társadalmi hierarchia legfelső szintjét elfoglaló egyének kizárólag öncélú törvények megalkotására képesek.

A hatalom óhajtása, méginkább annak akarása ugyanis, a beteljesülést követően a legjobb szándék mellett is csak öncélú törvényalkotáshoz, és zsarnoki hatalomhoz vezethet.

Ez a bizonyos „öncél” nem másban, mint a hierarchia, a meglévő alá- és fölérendeltségi viszonyok állandósításában, elmélyítésében, a hatalmi pozíciók utódokra történő átörökítésének szándékában, végső soron egy statikus rend, illetve rendszer törvényi feltételeinek megteremtésében, és ezeknek, a törvényeknek a minden áron való érvényesítésében érhető tetten.

A külső változások lekövetésére, az evolúció lényegét jelentő túlélésre a statikus rendszerek nem, csak a dinamikus rendszerek képesek, a belső hierarchikus viszonyok, és folyamatok megváltozásával, megváltoztatásával.

Sokszínűségének megtartásával és tudatos elmélyítésével, valamint a rugalmasságát biztosító feltételek megteremtésével dinamikus, vagy nyitott végű rendszerré tehető a globális emberi társadalom is.

Az öncélú törvények szellemében, és betűje szerint működtetett társadalmi rendszerek belső folyamatai jól láthatóan szembe mennek a természet törvényeivel, ezért hanyatlásuk, majd megsemmisülésük elkerülhetetlen.

Ezeknek a statikus rendszereknek a megváltoztatása, lehetőség szerint az összeomlásukat megelőző átalakítása, úgy racionális, mint morális szempontokat is figyelembe véve, több mint indokolt.


2. Ami a globalizációval megváltozott

A történelmi múltban - az egymástól jórészt elszigetelten, vagy egymással laza kapcsolatban álló társadalmak létezésének idején - egy társadalmi rendszer hanyatlását, majd szétesését követően az adott társadalom építőelemei, az egyén vagy az egyének által alkotott közösségek részeivé válhattak, illetve feloldódhattak más társadalmi rendszerekben. Ez szolgálhatta akár a fejlődést is.

Napjainkban, a globálissá vált társadalom korában egy szétesést követő újraszerveződésnek a korábbiakhoz hasonló módon már nincs semmilyen esélye.
Az ember birtokba vette a Földet, nincsenek új, szabad vadászmezők.

Az egyének és közösségek természetesen ragaszkodnak identitásaikhoz, és a korábban kialakult kulturális sokszínűség megőrzése a globális társadalom, az emberiség közös érdeke is. Ennek a sokszínűségnek a megszüntetése irányába ható folyamatok, - amennyiben a kényszerű alávetettség állapotából eredeztethetők, és az erőszak különböző eszközeivel valósulnak meg - magukban hordozzák a globális társadalom összeomlásának veszélyét.

Hiszen a létezésében veszélyeztetett, vagy akár a jövőbeni sorsát pozitív irányba befolyásolni képtelen - cselekvő képességétől ilyen módon részben megfosztott - parányi kissebség fizikailag megsemmisítheti a többséget, a rendszer egészét, s ezáltal önmagát is.
Egy ilyen típusú összeomlásnak a veszélye - a technika, ezen belül a haditechnika jelenlegi fejlettségi és ellenőrzési szintjén - reális közelségben van.


3.  A társadalmi erőforrások működtetési céljáról.

A történelem során egymást követő társadalmi formációk jól jellemezhetők egyrészt a társadalom tagjainak, az egyéneknek az egymáshoz való viszonyával, másrészt az egyéneknek a gazdasági folyamatokhoz való viszonyával, és végül, de nem utolsó sorban az erőforrások működtetésével elérni kívánt hatalmi céllal.

Hangsúlyozni kell a rendszer kettős jellegét, mert amellett hogy a társadalom egy közösségi létforma, egyúttal egy erőforrások működtetését megvalósító átalakító rendszer is.

Ez az egymástól elválaszthatatlan, szoros kölcsönhatásban álló két viszonyrendszer, illetve az ezeken belüli tényleges viszonyok, ma is, a demokráciákban is a kényszerű alávetettség, a kiszolgáltatottság, és a diszharmónia fogalmaival jellemezhetők.

Ennek a nem kívánatos viszonyrendszernek, és a következményként ténylegesen megvalósuló negatív társadalmi folyamatoknak a nyilvánvaló oka abban keresendő, hogy a társadalom, mint az „erőforrások működtetését megvalósító átalakító rendszer” működtetési célját tekintve az elmúlt évezredek során mit sem változott.

Ma is, a legújabb kori demokráciákban is, a társadalmi erőforrások működtetése az öncélú törvények által vezérelten egyértelműen szűk hatalmi érdekeket szolgál, amit egyre kevésbé képes elfedni a pusztán az ember és ember viszonyának demokratizálását célzó naiv (vagy megtévesztő) politikai törekvés.


4.- A kor kihívása

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a társadalom globálissá válásával az Ember eddigi történelmének legnagyobb kihívásával áll szemben.

A feladat több mint a tőkés társadalom meghaladása.

Túl kell tudnunk lépni az öncélú hatalomgyakorlás racionálisan és morálisan is elfogadhatatlan politikai rendszerein, és a társadalmak több ezeréves ciklikus fejlődési korszakán.
A "túllépés", a hatalmi cél és a hatalomgyakorlás módjának megváltoztatása szükségszerű, mert változatlan feltételek mellett a globális társadalom gyors összeomlása elkerülhetetlen, mert egy ilyen kataklizmát követően az ember számára nem lesz, nem lehet majd újrakezdés.


Utószó

A globalizációval az emberi társadalom több ezeréves ciklikus fejlődésének a végéhez érkeztünk. Ez a vég jelentheti a közösségi létforma szétesését, majd az emberi faj eltűnését, de jelentheti a lineáris társadalomfejlődés, a hosszú távú létezésünket - mint közcélt - szolgáló társadalmi feltételek tudatos megteremtésének a kezdetét is.

A választás, és "Az öncélú, vagy közcélú hatalmat akarunk-e?" kérdés megválaszolásának   lehetősége minden kétséget kizáróan a kezünkben van, így a döntés utáni cselekvés, vagy annak elmulasztása is a mi felelősségünk.

petibatya (egy demosztokrata)

Kapcsolódó írások:
http://www.masikut.hu/index.html
http://lmv.hu/blogposts/877
http://petibatya.blog.hirszerzo.hu/

Istenünknek tetszhet-e vajon, hogy az "oltár és a trón" valamikori szövetsége a csuhások, és a csőcselék érdekházasságában reinkarnálódik?

Mottó: Ha az én hitem legbensőbb magánügy, akkor egy köztársaság választott politikusáé méginkább az kell, hogy legyen.

1.- A köztársaság.

Sokan sokfélék vagyunk. Eltérő látásmóddal, világképpel, kötődésekkel bírunk, más-más vágyak, hitek és egyéni célok irányítják cselekedeteinket. És szerintem ez így van jól.

Egy köztársaságban a politikai hatalom forrása a nép, mely hatalom nem kötődik egyetlen társadalmi-gazdasági alakulathoz, érdekcsoporthoz sem, célja pedig nem lehet más, mint a közérdek képviselete, és a közjó érvényesülését biztosító törvényi feltételek megteremtése, a közcél szolgálata.

Úgy gondolom, hogy egy embert nem a származása, bőrének színe, felekezeti hovatartozása, esetleg fennen hangoztatott hite, hanem konkrét helyzetekben meghozott konkrét döntései, és az azokat követő cselekedetei, magyarul a tettei minősítik.

Egy társadalom sem attól lesz köztársaság, hogy az éppen hatalmat gyakorló politikai elit azt annak nyilvánítja, hanem a tényleges belső viszonyok, és folyamatok milyenségétől, és irányultságától.


2.- A demokrácia.

A demokráciákban, a diktatúrákkal megegyezően, a politikai hatalom természetes módon kötődik valamelyik társadalmi-gazdasági alakulathoz, vagy érdekcsoporthoz. A kinyilatkoztatások ellenére az ilyen hatalomnak természetesen nem lehet a célja a közérdek képviselete, és a közjó érvényesülését biztosító társadalmi feltételek megteremtése.

A demokratikus társadalmat, és politikai berendezkedést köztársaságnak nevezni korunk egyik legnagyobb tévedése, vagy inkább hazugsága.

Hogy a demokrácia, és a köztársaság ilyetén megítélésével kapcsolatosan a „véleményformálók” mást állítanak, az szerintem a valóságos helyzeten egyáltalán nem változtat semmit, viszont „tetézve a bajt”, sokak elől jó hatékonysággal elfedi a lényeget.


3.- A csuhások, és a csőcselék.

A demokráciákban a politikai hatalmat gyakorló csőcselék (copyright Platón), illetve az azt hatalmi pozícióban megjelenítő párt, pozícióinak megőrzése érdekében nemcsak gazdasági érdekcsoporthoz kötődik, vagy kötődhet. Ha hatalmi érdekei úgy kívánják, szoros együttműködést, akár szövetséget is kialakít számtalan más társadalmi alakulattal, akár valamelyik egyházzal, vagy vallási felekezetek csoportjával is.

A hatalom csábítása - a történelmi tapasztalatok tanulsága szerint- az Isten eltévelyedett szolgái részéről a legritkább esetben maradt viszonzatlanul.
A tudomásom szerint szolgálatra, és nem hatalomgyakorlásra felesküdött vallási vezetők, hitüket, és elveiket jórészt megtagadva – többért ugyan, mint egy tál lencséért – látványosan besoroltak valamelyik társadalmat megosztó politikai erő mögé.

Ezek a politikailag elkötelezett egyházi személyek, a csuhások (copyright Fidesz), a hit hatalmával visszaélve nem csak maguk fordultak, vagy mint napjainkban is látjuk, fordulnak szembe „Az Isten előtti egyenlőségünk” elvével, hanem a békétlenség zászlóvivőiként, felekezetük tagjait is ebbe az irányba befolyásolják.


4.- Előre a múltba?

A szekularizált nyugati társadalmak jelenlegi válsága, és annak részeként a mi sajátos belső problémáink, véleményem szerint nem az állam, és az egyház szétválasztására vezethetők vissza. Ezért azt gondolom, hogy aki ebbe az irányba próbálja bajainkból a kiutat keresni, az nagyon rossz nyomon jár.

Nem csak, hogy rossz nyomon jár persze, de ezen a rossz nyomon haladva a hatalom birtokában az ország szekerét is nagyon rossz irányba kormányozza.
Természetesen, akinek nincs racionálisan és morálisan is elfogadható jövőképe, akinek csak, és csak is a hatalom számít, az egyéb muníció hiányában kénytelen a múltat a jövőbe kivetíteni.
Mert az öncélú hatalom, a hamis „ideológiai körítés” nélkül, még rövid ideig sem fenntartható.

Azok a vallási vezetők és egyházak, akik, illetve amelyek hajlandóak egy hazugságon nyugvó politikai rendszer hamis prófétáinak paravánt állítani, nemcsak gondolkodó híveik egy része előtt kompromittálódnak, de a többségi társadalom ellenszenvét kiváltva, előbb vagy utóbb nevetségessé, egy szánalmas giccsegylet hamar felejthető tagjaivá is válhatnak.


5.- Még valami.

Hitünket, legyen az Isten központú, vagy „szimplán” az alapvető erkölcsi normákon, és természeti törvényeken nyugvó ateista hit, nem elég csak a hétvégeken, mondjuk vasárnap 10 és 12 óra között gyakorolni. Napról napra, meg kell, hogy éljük azt.
Mivel többségében nem vagyunk szentek, sem tökéletesek, ezért ez korunk ember- és társadalomellenes hatalmi céljait, politikai és társadalmi folyamatait is figyelembe véve egyre nagyobb kihívást jelent valamennyiünk számára.

Arra azért nem árt, ha az eddigieknél kicsit jobban odafigyelünk, hogyha valakik hétfőtől péntekig tudatosan olyan törvények megalkotásán, és/vagy betartatásán „fáradoznak”, amelyek a természeti (vagy isteni) törvényekkel, és az alapvető erkölcsi normákkal is ellentétes irányú társadalmi folyamatokat gerjesztenek,azoknak a hétvégi igehirdetése, vagy imádsága hiteles és őszinte már nem lehet.

Azt meg semmiképpen nem javasolnám a magára valamit is adó honpolgárnak, - felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül - hogyha a későbbi csalódást, és a várható megszégyenülést el akarja kerülni, akkor az ilyen őszintétlen alakokkal, még csak rövid időre se bútorozzon össze.

petibatya (egy demosztokrata)